Join Photoblog!
pixel
« 
pixel
«  
  »
pixel
S M T W T F S
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31
 »
pixel

Titanilla

2009.05.31
pixel
pixel
Titanilla was a fictious ancient princess, young and free from care, she got everything she wanted, and was loved by a prince resembling Antinous, and who sacrificed his life for her.

"- A kisfiút láttad-e?
Az orvos meglepetve nézett rá. Úgy látszik, gondolta, mégis a régi művészeknek volt igazuk, akik Thanatoszt mosolygó gyermekifjúnak ábrázolták, amint mákfejjel játszadozik. Mostanában inkább fekete leples rémnek képzelték, éles késsel, amellyel levágja a haldoklók haját, annak jeléül, hogy ők most már az alvilág isteneihez tartoznak.
- Láttam a kisfiút - hagyta rá a nobilissimára. - Mákfejek voltak a kezében.
- Dehogy - nevetett a beteg. - Az más kisfiú lehetett. Ennek füge volt a kezében, szép, nagy, piros füge. Látod, itt ült a takarómon, itt ni, még össze is van gyűrődve. Kértem tőle fügét, de nem adott. Azt mondta, csak akkor ád, ha megtudja, milyen a lelkem.
Elkezdett halkan sírdogálni. Az orvos nem vigasztalta. Számított rá, hogy a sírás magától is el fog állni. Az érverés kezdett nyugodtabb lenni. A hangja is nyugodt volt, amikor megszólalt.
- Ereszd el a kezem, orvos. Rosszul esne neki, ha meglátná. Az én kezemet csak őneki szabad fogni.
Az orvos nem látta semmi értelmét az ellenkezésnek. Türelmetlenül nézett le az udvarra. Szerette volna siettetni a caesart.
A nobilissima befogta a szemeit. Talán el is aludt, mert egyszer elmosolyodott, aztán hirtelen felnézett.
- Orvos, van nekem lelkem?
Az orvos kapott rajta, hogy olyan kérdést adott fel neki, amelyről kiadósan lehet beszélni s elszórakoztatni a beteget addig, míg a caesar ideér.
Azt felelte, hogy lelke mindenkinek van, de nem egyformán. Zeno tanítása szerint a lélek tűz, amely azonban az emberi testben többé-kevésbé lehűl, mert durvább anyagokkal érintkezik. Poszeidonosz szintén megerősíti ezt, és azt is állítja, hogy mikor a lélek elhagyja a testet, fölemelkedik a hűvös levegőbe, mivel könnyebb, mint az, s annál magasabbra megy, mentül tisztább. A legtöbb lélek itt kóvályog a föld közelében, mert a tisztátalan anyagokkal való keveredés lehúzza. Az olyan lélek azonban, mint a nobilissimáé, egész bizonyosan fel fog emelkedni odáig, ahol a tiszta éther kezdődik, vagyis a hold magasságáig.
A nobilissima halkan felsóhajtott, és két kezével eltakarta az arcát, amelyen irtózás látszott.
- Nem, nem, oda nem! Félek a holdtól.
A caesar a legjobbkor érkezett meg. Az orvos sietett félreállni, ő pedig nagy kezeit rátette a lánya széthullott, fekete hajára.
- Nézz rám, kis nobilissima. Hát nem tudod, ki vagyok? Sok a dolgom, mégis eljöttem hozzád. Megismersz?
Titanilla levette kezeit a szeméről.
- Miért ne ismernélek meg, atyám? Tudtam, hogy el fogsz jönni a kislányodhoz, aki nem volt neked rossz gyereked.
Az egyik nagy tenyerébe beleigazította kis arcát, a másikkal betakarta.
- Atyám, te mondd meg, van nekem lelkem?
A caesar elnevette magát. Nagyon szívből nevetett.
- Ó, te bolondka, te! hogy ilyenek jutnak neked eszedbe! A lélek, az virtus, hát minek volna az neked? Az asszony nem tudna mit csinálni a lélekkel, az csak az ilyen mellbe való, mert ebbe fér!
Kevélyen megütötte döngő mellét. Aztán a másik kezét is kihúzta a beteg feje alól. Sürgős végeznivalói vannak, mondta a szokott hangján. Őszinte megnyugvást érzett, hogy így találta a lányát. Aki ilyen bolondságon tudja törni a fejét, azt nem kell félteni, szamár az az orvos.
Körül is nézett, hogy majd megmondja neki, de nem látta sehol. Lehajolt a lányához, megcsókolta mind a két arcát, és megkérdezte tőle, van-e valami kívánsága.
- A Dominával szeretnék beszélni - felelte halkan a lány.
- A császárnéval? - hökkent meg Galerius.
- Azzal. Nem felejted el?
- Nem, nem - dörmögte kelletlenül a caesar. - Mást nem kívánsz? nincs itt veled senki?
Titanilla szó nélkül mutatott az asztalkáján levő ezüst csengőre. A caesar távozóban még hallotta is a csengetést. Cselédek és ápolónők szaladtak a nyugvóágyhoz, de a nobilissima visszaintette őket. Csak az orvost marasztotta ott.
- Gyere közelebb. Nyúlj be a vánkosom alá. Papiruskönyvecskéket és viasztáblácskákat találsz ott. Egymás után vedd ki őket, és tartsd ide elébem. Olvasni akarok belőlük, de az én karomnak nehezek.
Amit elolvasott, azt bedugta a takaró alá.
- Milyen jól melegítenek ezek, orvos - mosolygott el. - És milyen jó, hogy olyan sok van! Egészen beléjük takarózhatom éjszakára.
De a tizediknél nem bírta tovább. Annál, amelyik úgy kezdődött: Köszönöm, hogy te vagy.
- Minden összefolyik a szemem előtt, orvos. Most már te olvass!
Az orvos ugyan komoly ember volt, de azért elég folyékonyan olvasta a iambusokat és dactylusokat, mert sok orvosi szabályt tudott, amelyeket a régi mesterek hexameterekbe foglaltak. Mindazáltal örült, mikor könnyű asszonyi lépteket hallott.
- A Domina! - kémlelt előre, mert a nap már lement, kezdett barnulni az este.
- Menj eléje és üdvözöld - mondta Titanilla. A császárné mindennap meglátogatta pár percre, s ő, ha ébren találta a látogatás, mindig gondolt vele, hogy megadják neki a tiszteletet.
Az orvos a lépcsők aljáig eléje ment a Dominának, s letérdelve köszöntötte.
- Mire a hold feljő, legszentebb úrnő...
A császárné ijedten hallgattatta el, s megparancsolta neki, hogy maradjon a közelben. Aztán odasietett a beteghez, aki megcsókolta a felé nyújtott kezet.
- Soká jöttél, augusta anyám - mondta szomorúan. - Már azt hittem, engedsz elmenni.
- Hová, gyermekem? Nekem csak most szóltak, mikor apád már el is utazott, hogy látni kívánsz.
- Nagyon vártalak. Nem akartam addig útra kelni.
- Már kérdeztelek, hová mennél ilyen sötétben, gyermekem? Ilyenkor már mind elalszanak az ilyen kis madarak, mint te vagy.
Elkezdett dúdolni. "Az oceanus parttalan...", mosolygott és abbahagyta.
- Tudom, augusta anyám. Én is elalszom. Csak előbb szeretnék valamit megtudni tőled. Nézd, anyám... Megengeded, hogy így szólítsalak? Látod, nekem sohase volt senkim, akit anyámnak szólítsak. Én a vad nobilissima voltam. Engem mindenki szeretett, de ti nem.
- Ne mondj ilyet, kislányom - ölelte magához a császárné a lehanyatló kis fejet, jóvátételéül rideg esztendők hosszú sorának.
- Nem bántásul mondom, anyám. Én se szerettelek titeket. Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud. Most már nagyon tudlak szeretni. És ha te is engem, akkor bizonyítsd be. Mondd nekem úgy, hogy: kis Tit.
- Úgy mondom, kis Tit.
- De kétszer mondjad. Úgy, hogy kis Tit, kis Tit.
- Kis Tit, kis Tit - fojtogatták a könnyek az öregasszony torkát.
- Úgy, most már elhiszem, hogy szeretsz. Most már merek tőled valamit kérdezni.
- Kérdezz, kis Tit.
- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?
A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.
- Ha fáj, kis Tit, akkor van.
- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj. Mit gondolsz, a rabszolgáknak is van lelkük?
A császárné feje lehanyatlott. Egyetlenegyszer életében őt is nevezték testvérüknek rabszolgák és rabszolganők. Akkor, amikor Nikomédia püspöke keresztvizet öntött lefátyolozott fejére, és a szeretet csókjaival fogadta magába a gyülekezet.
- A rabszolgáknak is van lelkük. Hiszen a rabszolgáknak egyebük sincs.
Kis Tit a nyakához nyúlt, és ott bíbelődött egy darabig erőtlen kezével.
- Ügyetlen vagyok. Akaszd ki csak a bullám, anyám. Megvan? Nyisd föl. Egy kis kereszt van benne, megtaláltad?
- Igen - felelte a császárné szorongva.
- Add ide, anyám. Köszönöm. Neked megmondhatom, hogy egyszer egy rabszolgától kaptam én ezt, a tűje hegyén még most is rajta a vére. Azt is nekem adta. Én is neki adtam az enyémet.
Már alig lehetett érteni a szavát.
- Nem... nem találom... nem találom...
- Mit nem találsz, kis Tit?
- A... számat. A keresztet... tedd... oda... a számra... így... jó...
Köhögött, s most megint megerősödött egy kicsit a hangja.
- Neked... megmondom a... nevét... Gránát... Tartsd ide a... a füled... virág... Gránátvirág.
A császárné addig maradt ráhajolva, míg azt nem érezte, hogy hidegülő kezei lecsúsznak róla. Aztán kezeit összetette a takaró felett a mellén, közéjük szorítva a kis feszületet, keresztet vetett a halottra is, magára is, és szólította az orvost.
- Világosságot!
A hold a fák felé emelkedett, amelyeket könnyű szél borzongatott meg, talán az éthert kereső lélek fölszabadult szárnyainak suhogása, és ezüstfény öntötte el az oszlopcsarnokot. Kis Tit úgy feküdt benne, mint a bajaei romok kék pillangója a bokrok alatt, mikor kialudt a nyár aranyfénye."

/Móra Ferenc - Aranykoporsó
The Gold Coffin by Ferenc Móra/

The most beautiful novel with the most beautiful love poem ever in world literature history in it.
Views: 1576
pixel
Tagged: móraferenc aranykoporsó titanilla granatvirag fiction novel galerius diocletianus rome baiae nicomedia ancient szeged moscow goldcoffin ophelia death tragedy love book
« 
pixel
 »
pixel