A Sirály 2.

2

Hát ez lenne a mennyország, gondolta, és mosolyognia kellett saját magán. Nem valami tisztelettudó dolog elemezgetni a mennyországot abban a pillanatban, amikor éppen belerepülni készül.

Amint elhagyta a Földet, és a felhők fölé szállt, szoros kötelékben két csillogó kísérőjével, látta, hogy immár az ő teste is ugyanúgy ragyog, mint az övék. Ugyanaz az ifjú Jonathan sirály volt ő, aki mindig is ott élt aranyfényű szemében, de a külseje megváltozott.

Sirályteste volt, semmi kétség, csakhogy sokkal jobban repült, mint a régi. Ezzel, gondolta, feleannyi erővel kétszer akkora teljesítményt érhetek el, mint a Földön a legjobb pillanataimban!

Tollai vakító fehéren csillogtak, szárnya oly tökéletesen sima lett, mintha ezüstből csiszolták volna. Elragadtatva ismerkedett vele, próbált erőt vinni a gyönyörű új szárnyba.

Négyszáz kilométeróránál érezte, hogy közeledik a vízszintes sebesség határához. Ötszázharmincnál úgy gondolta, most olyan gyorsan repül, ahogy csak telik tőle. Kissé csalódott volt. Az új test lehetőségeinek is van hát határa. Bár korábbi vízszintes repülési rekordjainál jóval többre képes, mégis van hát korlát, amit csak nagy erőfeszítéssel lehetne ledönteni. A mennyben, gondolta Jonathan, nem volna szabad korlátoknak lenni.

A felhők szétszakadoztak, két kísérője átkiáltott hozzá: – Jó leszállást, Jonathan! – és nyomuk veszett.

Tenger fölött repült, csipkés partvonal felé. Néhány sirály – nagyon kevesen voltak – a sziklákon keletkező feláramlásban vitorlázgatott. Távolabb, északnak, a horizonton még néhányat látott repülni. Új látvány, új gondolatok, új kérdések. Miért van itt ilyen kevés sirály? A mennyországnak hemzsegnie kellene a sirályoktól! És miért lettem hirtelen ilyen fáradt? Úgy hírlik, a mennybéli sirályok sohasem fáradnak el, soha nem alszanak.

Hol is hallotta csak ezt? Földi életének emléke rohamosan halványodott. A Föld valamilyen hely, ahol sokat tanult. Igen. De a részletek elmosódtak. Küzdelem az élelemért, kitaszítottság – ilyesmi rémlett róla.

A mintegy tucatnyi sirály a parttól eléje repült, de egyetlen szót sem szóltak. Érezte csupán, hogy üdvözlik, és hogy itthon van. Nagy nap volt ez, de pirkadatára már nem emlékezett.

A part felé fordult, hogy leszálljon. Néhány centire a homoktól fékezve csapott egyet-kettőt a szárnyával, majd könnyed mozdulattal lehuppant. A többi sirály is leszállt, de egyikük sem mozdította ehhez egyetlen tollpihéjét sem. Kiterjesztett, fényes szárnyukkal szembefordultak a széllel, aztán valahogyan megváltoztatták tollaik ívét, s mozgásuk pontosan abban a pillanatban szűnt meg, amikor lábuk talajt ért. Szép manőver, de Jonathan egyszerűen fáradt volt hozzá, hogy rögtön kipróbálja. Ott, a parton állva, anélkül hogy egyetlen szót váltott volna a többiekkel, álomba merült.

A következő napokban Jonathan belátta, hogy itt megint csak ugyanannyit kell tanulnia a repülésről, mint amennyit elhagyott életében megtanult. Egy különbséggel. Itt olyan sirályok voltak, akik úgy gondolkoztak, mint ő. Mindegyikük számára a lét legfontosabb célja a tökély volt abban, amit a legjobban szerettek: a repülésben. Nagyszerű madarak voltak. Nap mint nap egyik órát a másik után töltötték a levegőben, bonyolult műrepülő-figurákat próbálgattak.

Jonathan hosszú időre megfeledkezett a világról, ahonnan jött, ahol a Raj élt, amelynek tagjai makacsul nem akarnak tudomást venni a repülés öröméről, hanem örökkön-örökké csak arra használják a szárnyukat, hogy a zsákmányt megleljék, és megverekedjenek érte. Hébe-hóba egy pillanatra mégis felvillant benne az emlékük.

Eszébe jutottak azon a reggelen is, amikor az oktatójával repült, és egy sor, törzshöz húzott szárnnyal végzett dobott orsó után a parton pihentek.

– Hol vannak a többiek, Sullivan? – kérdezte hangtalanul. Már tökéletesen használta azt az egyszerű telepatikus módszert, amellyel itt a sirályok rikoltozás és vijjogás helyett érintkeztek. – Miért csak ennyien vagyunk? Hiszen ahonnan én jöttem, ott...

–...sirályok ezrei éltek. Tudom – Sullivan a fejét ingatta. – Az egyetlen válasz erre szerintem, Jonathan, az, hogy te olyan madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbben nagyon lassan jutottunk el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, és mindegyik csaknem pontosan azonos volt az előzővel. Rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad róla, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a Rajban szerzett hatalomnál? Ezret, Jon, vagy tízezret És csak újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökély. Ismét száz élet kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökélyt meglelni és továbbvinni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanulunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küszködsz majd.

Kiterjesztette a szárnyát, szembefordult a szélnek. – De neked, Jon – mondta –, egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérj ide.

Máris a levegőben voltak megint. Gyakorolni kezdtek. A vezetett orsót nehéz volt kötelékben repülni. Amikor háton repült, Jonathannak fordítva kellett gondolkodnia, szárnyát ellentétesen ívelnie, mégpedig tökéletes összhangban az oktatójával.

– Próbáljuk még egyszer – ismételgette Sullivan –, csináljuk újra. – Végre elhangzott a dicséret: – Jó. – És nekiláttak kötelékben gyakorolni az előrebukfencet.

Egy este azok a sirályok, akik nem az éjszakai repülést gyakorolták, együtt álldogáltak a homokon. Gondolataikba mélyedtek. Jonathan összeszedte minden bátorságát, és odament a Vén Sirályhoz, aki, úgy hírlett, hamarosan túlemelkedik ezen a világon.

– Csiang... – szólította meg félénken.

Az öreg sirály barátságosan pillantott rá. – Tessék, fiam.

A kor, ahelyett hogy elgyengítette volna, acélosabbá tette a Vént. Mindenkinél jobban repült a Rajban. Olyan repülőfigurákat tudott, amilyeneket a többiek még éppen csak kapiskáltak.

– Csiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?

A hold fényében látszott, hogy a Vén elmosolyodik. – Megint tanultál valamit, Jonathan sirály – felelte.

– Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy mennyország, nincs is?

– Nincs, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem hely, nem is idő. A mennyország a tökéletesség állapota. – Egy percre elhallgatott. – Te, ugye, nagyon gyorsan tudsz repülni?

– Én... engem boldoggá tesz a sebesség. –Jonathan meglepődött. Büszkeség fogta el, hogy a Vén felfigyelt rá.

– Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal, Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség, fiam, az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy.

Csiang egyszer csak eltűnt, és alig szemvillanás múlva vagy huszonöt méterrel odább, a vízparton jelent meg. Majd ismét eltűnt, és ugyanabban a pillanatban újra ott állt Jonathan mellett. – Elszórakoztat – mondta.

Jonathan elképedt. Nyomban megfeledkezett a mennyországról. – Hogy csinálod ezt? Milyen érzés. És milyen messzire tudsz így eljutni?

– Bárhová és bármikor, ahogy kívánod – felelte a Vén. – Jártam mindenütt és minden időben, amit csak el tudok képzelni. – Pillantása elkalandozott, messzi ki a tengerre. – Különös dolog ez. Azok a sirályok, akik az utazást fontosabbnak tartják önmaguk tökéletesítésénél, lassúak, és nem jutnak el sehová. Azok pedig, akik lemondanak az utazásról, hogy helyette tökéletesedni igyekezzenek, bárhová rögvest eljutnak. Ne feledd, Jonathan, a mennyország se nem hely, se nem idő. A helynek és az időnek semmi, de semmi jelentősége nincsen. A mennyország a...

– Engem is meg tudsz tanítani így repülni? – Jonathan sóváran vágyott az újabb, ismeretlen tudásra.

– Hogyne, ha igazán akarod.

– Akarom. Mikor kezdhetjük?

– Akár rögtön, ha kívánod.

– Meg akarom tanulni, hogyan lehet így repülni – mondta Jonathan, és a szeme különös fénnyel égett. – Mondd, mit kell tennem.

Csiang lassan beszélt, és közben erősen figyelte a fiatal sirályt. – Hogy olyan sebesen repülj, mint a gondolat, akárhová, ami csak létezik – mondta –, azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg is érkeztél...

A dolog fortélya az, magyarázta, hogy Jonathan ne tekintse magát többé bezárva egy meghatározott testbe, melynek szárnyfesztáva harminc centiméter, és teljesítménye berajzolható egy térképre. A fortély mindössze ennyi: tudnia kell, hogy igazi természete szerint egyidejűleg él mindenütt és mindenkor térben és időben, oly tökéletesen, akár az íratlan szám.

Jonathan dühös kitartással gyakorolt, próbálta nap mint nap, reggeltől estig, de minden igyekezete ellenére egyetlen tollpihényit sem mozdult odább.

– Hagyd a hitet! – szólt rá időnként Csiang. – Régebben, a repülésben sem hinned kellett, hanem tudnod, hogyan csináld. Most ugyanaz a helyzet. Láss neki újra...

Egy napon azután, ahogyan ott állt a parton, és lehunyt szemmel koncentrált, Jonathan villanásszerűen rájött, miről beszélt Csiang. – Hát persze, úgy van! Én egy tökéletes sirály vagyok, a lehetőségeimnek nincs határa! – Boldogság fogta el.

– Jó! – mondta Csiang, s hangjában diadal rezgett.

Jonathan kinyitotta a szemét. A Vén és ő magányosan álltak egy teljesen ismeretlen tengerparton – a fák közvetlenül a vízparton nőttek, sárga ikernap rótta pályáját fölöttük.

– Végre rájöttél – mondta Csiang –, de az irányítást még gyakorolnod kell...

Jonathan elbámult. – Hol vagyunk?

A Vén, akit tökéletesen hidegen hagyott a különös környezet, oda sem figyelve válaszolta: – Láthatod, valami bolygón, ahol zöld az ég, s a napja egy ikercsillag. Jonathan nagyot rikoltott örömében. Ez volt az első rikoltása, mióta elhagyta a Földet. – HÁT SIKERÜLT!

– Persze hogy sikerült, Jon – mondta Csiang. – Minden sikerül, ha tudod, mit csinálsz. Ami pedig az irányítást illeti...

Mire visszatértek, besötétedett. A többi sirály aranyfényű szemében tisztelettel pillantott Jonathanra. Látták, hogyan tűnt el arról a helyről, ahol oly hosszú időre mintha legyökerezett volna.

Egy perc sem telt bele, s nem állta tovább gratulációjukat.

– De hát én csak egy jövevény vagyok köztetek! Épp csak hogy nekifogtam! Nekem kell tőletek tanulnom!

– Ki tudja, Jon! – szólt a közelben álldogáló Sullivan. – Tízezer éve nem láttam sirályt, aki ennyire nem félt a tanulástól. – A Raj elnémult. Jonathan zavarában fészkelődni kezdett.

– Ha akarod, most kezdhetünk foglalkozni az idővel – mondta Csiang. – Meg kell tanulnod repülni a múltban és a jövőben. Akkor aztán készen állsz majd, hogy elkezdd a legnehezebbet, a leghatalmasabbat, a legélvezetesebbet. Készen állsz rá, hogy elrepülj, és megtudd, mi a jóság és a szeretet.

Eltelt egy hónap, vagyis egy időszak, ami mintha egy hónap lett volna. Jonathan félelmetes iramban fejlődött. Már a megismerés szokott útját is gyorsan járta, most pedig, magának a Vénnek kiváltságos növendékeként, úgy itta magába az új ismereteket, mint valami áramvonalas-tollas komputer.

De elkövetkezett a nap, amikor Csiang eltűnt. Csendes kis beszédet tartott, ott volt körülötte az összes sirály. Arra intette őket, hogy szüntelenül tanuljanak, gyakoroljanak és törekedjenek rá, hogy az élet egészének tökéletes, láthatatlan lényegéből mind többet és többet megismerjenek. Beszéd közben tollai egyre erősebben fénylettek, míg végül úgy ragyogtak, hogy a sirályok szeme belekáprázott.

– Jonathan – mondta ekkor a Vén, és ezek voltak az utolsó szavai –, tökéletesedj a szeretetben.

Mire a sirályok látása kitisztult, Csiang már nem volt sehol.

Múltak a napok, és Jonathan időről időre azon kapta magát, hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha mindannak, amit itt tud, akkoriban csak a tized-, csak a századrészét tudja, mennyivel gazdagabb lett volna ott az élet! Álldogált a homokban és tűnődött. Vajon akad-e ott sirály, aki küzd érte, hogy kitörjön a megszokás korlátai közül? Hogy megtudja mi a repülés értelme azonfelül, hogy ezen a módon lehet eljutni a halászcsónakhoz a szánalmas morzsákért? Talán olyan is akad, akit kiközösítettek, mert a Raj színe előtt kimondta az igazát. És minél előbbre haladt jósággyakorlataiban, minél jobban igyekezett, hogy megismerje a szeretet természetét, Jonathan annál inkább vágyott vissza a Földre. Mert magányos múltja ellenére, Jonathan sirályoktatónak született. A szeretet benne úgy nyilvánult meg, hogy érezte: a megismert igazságból át kell adnia valamit egy olyan sirálynak, aki csupán arra vár, hogy az igazságot maga is megismerje.

A gondolat-sebességű repülésben immár jártas és a többieket a fejlődésben istápolgató Sullivannak kételyei voltak.

– Jon, te egykor kitaszított voltál. Miből gondolod, hogy egykori sirálytársaid bármelyike most hallgatna rád? Ismered a közmondást, a nagy igazságot: Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban repül. Ott, ahonnan jöttél, a sirályok lenn állnak a földön, rikácsolnak, vagdalkoznak. Ezer kilométerekre vannak a mennytől – és te meg akarod mutatni nekik a mennyet, onnan a mélyből, ahol ácsorognak! De Jon, hiszen azok a szárnyuk hegyéig se látnak! Maradj te csak itt. Segíts az itteni új sirályoknak, akik már elég magasra jutottak ahhoz, hogy megértsék, amit mondani akarsz nekik. – Egy percre elhallgatott, majd megkérdezte: – Mi lett volna, ha Csiang visszatér az ő egykori világaiba? Vajon hol lennél akkor te ma?

Ez az utolsó érv meggyőző volt. Sullivannak igaza van. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban repül.

Jonathan maradt. Az újonnan érkezőket tanította. Éles eszük volt, gyorsan haladtak. Nyugtalanító érzése azonban vissza-visszatért. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Földön is lehet egy-két sirály, aki szintén képes lenne rá, hogy tanuljon. Mennyivel előbbre járna ő maga is, ha Csiang a kitaszítottság napjaiban jön el hozzá!

– Sully, vissza kell mennem – mondta végül. – A növendékeid nagyszerűen csinálják a dolgukat. Segítenek neked az újakat tanítani.

Sullivan sóhajtott egy nagyot, de nem vitatkozott tovább. – Azt hiszem, hiányozni fogsz nekem, Jonathan. – Csak ennyit mondott.

– Szégyelld magad, Sully! – szólt Jonathan szemrehányóan. – Ne beszélj butaságokat! Hát mit gyakorolunk mi itt nap mint nap? Ha a barátságunk olyan dolgoktól függne, mint tér és idő, akkor ha végre sikerül legyőznünk a teret és időt ezzel egyidőben szétrombolnánk a testvériségünket is! Csakhogy ha legyőzzük a teret, egyéb sem marad, csak az Itt. S ha legyőzzük az időt, marad a Most. Nem gondolod, hogy az Itt és a Most között találkozhatunk egyszer-kétszer?

Sullivan sirály akarva, nem akarva elnevette magát. – Te, te szédült madár – mondta szeretettel. – Ha egyáltalán valaki képes rá, hogy a földhözragadtaknak megmutassa, hogyan láthatnak át ezer kilométereket, hát az Jonathan Livingston sirály lesz. – Lehajtotta a fejét, s a homokra bámult. – Isten veled, Jon, isten veled, barátom.

– Isten veled, Sully. Találkozunk még. – Jonathan képzeletében más idő partjának nagy sirályrajai jelentek meg. A tapasztalat nyújtotta biztonsággal tudta, hogy lénye nem csontok és tollak halmaza, hanem a szabadság és a repülés határtalan tökéletessége.

Fletcher Lynd sirály nagyon fiatal volt, de azt már tudta, hogy Raj soha nem bánt még keményebben és igazságtalanabbul sirállyal, mint az övé vele.

Nem érdekel, mit mondanak – gondolta haragosan, amint elhomályosuló szemmel repült a Távoli Szirtek felé. – Repülni annyival, de annyival többet jelent, mint csapkodni a szárnyunkkal, hogy egyik helyről eljussunk a másikra! Arra akár egy... egy... szúnyog is képes! Egyetlen kis vidám orsó a Vén körül, és máris kiközösítettek. Hát teljesen vakok ezek? Tényleg nem értik? Képtelenek végiggondolni, milyen gyönyörű lenne, ha valóban megtanulnánk repülni?

Nem érdekel, mit gondolnak. Majd én megmutatom nekik, mi az, hogy repülés! Hát Törvényenkívüli leszek, ha így akarják. És úgy, de úgy meg fogják bánni...

A hang mintha belülről, a saját fejéből jött volna. Noha nagyon halk volt, a fiatal sirály úgy meglepődött, hogy megingott, és csusszant egyet a levegőben.

– Ne haragudj rájuk, Fletcher sirály. Azzal, hogy téged kiközösítettek, csak maguknak ártottak. Egy napon ráébrednek majd. Eljön a nap, amikor ők is tudni fogják, amit te tudsz. Bocsáss meg nekik, és segítsd őket hozzá, hogy megérthessék.

Szárnya hegyétől alig néhány centire a világ legragyogóbb sirálya repült. Anélkül, hogy egyetlen tollát mozdította volna, könnyedén siklott, együtt vele, holott Fletcher csaknem a legnagyobb sebességgel repült, amire képes volt.

A fiatal madár egy pillanatra teljesen elvesztette a fejét.

– Mi történik itt? Megőrültem? Meghaltam volna? Mi ez?

Fejében halkan, megnyugtatóan felhangzott a kérdés: – Fletcher Lynd sirály, akarsz-e repülni?

– IGEN, AKAROK!

– Fletcher Lynd sirály, akarsz-e annyit repülni, hogy megbocsáss a Rajnak, tanulj, és egy nap visszamenj hozzájuk, hogy őket is megtanítsd?

Ennek a nagyszerű, csodálatosan repülő lénynek nem lehetett hazudni. Mit számított most, milyen büszke és sértődött madár Fletcher sirály!

– Igen – felelte alig hallhatóan.

– Akkor hát, Fletch – mondta a fénylő lény melegen – kezdjük a vízszintes repüléssel...