Örülj!

Dsida Jenő - ŐSZINTÉN MEGDICSÉRJÜK AZ EGÉSZ VILÁGOT

Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe kívánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
(...)
Nézd, a színek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
kék, zöld, barna, piros, bíbor lila, sárga, narancsszín,
lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
nagy kigyulladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
(...)

Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran a billentyűkön s halk futamok szelíden hűs
hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerű elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
semmi se múlja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
megtapogatni a nap tüzes arcát. (...)
A nap fele forgó sárga virágok
mind mifelénk fordulnak(...)
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitű, testvér?
Mondd, mire jók az üres-zsebű, telt-szívű, ifjú csavargók,
vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
gyanta leheletű fák közt felbuborékol a tréfa,
(...)
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
biztosan érő, emberi, boldogító igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyűggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként Tinti kutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult, meghitt derűjében üdüljenek olykor.
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
jóllakik árán ő maga, gyermeke és felesége.
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
csillámló-szemű gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!