2008.11.08

2008.11

S	M	T	W	T	F	S
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30

2008.11.10

Budapest VI. Izabella utca 39/B - itt kezdtem el 1980 őszén a húsz évig játszó pesti vándorszínházat, a Házszínházat - 2008.10.11. (+írás)

2008.11.09

Spanyol-mór gitárzenére-dobra képzelem el a kísérő hangokat - majd keresek valahol álomzenét - amilyet ehhez a múlthoz elképzelek

Nem tudom részletezni, csodálatos volt húsz éven át - ha úgy tetszett - hanyattfeküdni mindenütt az éjszakában, érezni a márvány hűvösét, hallgatni a várost, azután felkelni idejében, és széthúzni a lakásom bársonyfüggönyét, amit elvittünk abba a házba, aztán visszaszereltük otthon éjfél után... többnyire a villanykörtéket is kicsavartuk itthon, és leszedtük az asztalról a terítőt, hogy egy messzi házban este, sötétedés körül berendezzük a díszletet.

Mint hallom, és nem meglepetés, már majdnem mindenki halott a régi közönség soraiból... a jobb hátsó sarokban azonban még él valaki, ővele a földszinti konyhában megöleljük egymást: - Édesem, jópofa fiatalok voltunk, emlékszel? a szomszédnak akkor születtek a kis hörcsögei, és két új lakó érkezett a házba.....

Ebben a házban partizánok voltunk, ha a rendőrség kissé megüldözte az ingyenszínházat, Bíróék körbeszóltak a lakóknak, aztán mikor odahurcolkodtunk, belülről bezárták a házat.- Itt ne féljetek. Próbáljon csak bántani valaki!

A ház hátuljában élt Kovács Aladár, a nyugdíjas kommunista pék, aki megjárta Mauthausent és Buchenwaldot. Nem ismerte a magnetofont, azt hitte telefonál: - Tessék kérem, igen, miben segíthetek, itt vagyok...

Mikor az utolsó években csak hálóingben mászkáló, vékonylábú kis pék meghalt, özvegye, Manyika elhanyagolta a számlafizetést, és kivésték a villanyórát a hivatalok. Innentől Manyika gyertyával kísértett a kicsi lakás homályában. Dülöngélve, ittasan. Mert nem igen akart józan lenni - Ezeknek legyek józan? Itt? Cicám.

- Érdekes, szívem, hogy most jöttél ide: fel fogják újítani a házat: szép lesz: építenek rá két emeletet.

- Ja. És kitakarítják az udvart is: levágják a kertet. Rend lesz.

-Tudod - mondja Bíró Péterné - a Bíró Péter rég meghalt, és sokan mások is, és egyedül vagyok, de emlékszem. Például a barátodra. A fotósra, a Lugóra. Itt laktak, tudod, a sarokban, amikor a színházat csináltátok, náluk mosakodtatok, öltöztetek - na meg nálam. Meg ott szemben - na, azok sem élnek már. Szóval, én eléggé ismerem az embereket... legalábbis emlékszem, ki milyen... és az a Lugó egy rendes ember... tudod? Mikor leégett a Manyika - na, az nem csoda, a sötétben, részegen, sírva cigizett, és volt ott az a sok bogár... hogy senki nem mert bemenni hozzá, akkor sem, amikor égett a lakás... hát, a Lugó, a fotós bement e lángok közé, és kihozta azt a piszkos öregasszonyt. Soha nem felejtem el neki.

1980-ban, az első Házszínházi előadásra a lakók lehozták fotelestől a ház legidősebb lakóját. Mire odamentünk gyakorolni, ők ott ültek mind, már kora délután, és várták, hogy eljön hozzájuk a színház. Éreztem, hogy igazi színész vagyok, akármilyen vacak is. Nagyon vár valaki.

- Emlékszem, itt volt a mama is. Ittunk vele feketét. Kicsi kis nő volt, nem akart borozni, de én megitattam, aztán csak nevetett....és jót beszélgettünk... hát neki sem volt könnyű élete......

- A fotós? Aki a Corvina kiadónál volt? Igen, ő még él. Itt lakik. Az emeleten. A Lugóék valahová elköltöztek.

Kovács Aladár egy neon és húszaskörtefényes, omladozó, öreg bérpalota földszintjének boltívei alatt élt.
Keskeny, magas ház volt, mintha Cordoba vagy Granada valamelyik ura építette volna, egy régi mór. Faláról már lehullt a vakolat, a téglákra sötétzöld moha telepedett az udvar nyirkos, északi oldalán - könnyebb volt tájékozódni az udvaron.
Az alacsony, hajlott hátú bácsika három megsemmisítő-tábor és egyéb lakások után költözött oda. A házhoz egy törpe formájú törés vezetett, e törés-törpe a kapu feletti íves üvegből hiányzik, egész lénye egy hiány. Egy légnyomás alkalmával született, vagy valamelyik futó lövöldözés során, azóta guggol ott hegyes sipkájában, védőszentszerűen.
A ház hátsó része felé közelítve arcot véltem látni, a hideg üveghez nyomódott egy orr, s kis leheletfelhő repült, mely a látomás-orr után született a meglebbenő függöny mögött, a konyhaajtó üvegén. És látni véltem egy álomfehér ruhában elrebbenő hajlott alakot a szobai sötétben.
Abban a házban az évek során sok emberrel beszéltem.
A vékony Bíró úr és talpraesett neje, mellettük, a régi hézmesterlakásban a "nagypofájú Manyika" - a "bohócorrú Manyika" -, Aladár bácsi özvegye. Az öregúr volt az üveg mögött a fehérruhás szellem - épp hálóingben sasszézgatott a hideg konyhában, mikor a kapunyílásban megjelentem.
Leültettek a gyertya apró lángjánál sem erősebb csupasz villanykörte fényszigetébe. Nem volt rend. De a szomszédok riasztó meséinek bogarai nem másztak sehol. Aladár bácsi térdei csontgolyók voltak az ing és a papucs közt félúton. Kezébe fogta kismagnómat és minden oldalról alaposan szemügyre vette. Manyika kávét hozott kólásüveg formájú pohárban, itthon is ilyenből iszom - állítólag nem törik, Durit. Az öregember ekkor a mikrofon felé fordulva halkan megszólalt - Halló, halló, itt Kovács Aladár beszél. Miben lehetek szolgálatukra? Itt Kovács Aladár beszél.
Nyomdász volt, pokrócokban hozták haza a haláltáborból, szakmaváltásait nem értem pontosan, pék lett, majd házfelügyelő, nem ismerte a magnót, csak bemutatkozott a gépnek, aztán hallgatott és megint bemutatkozott elcsukló, halk, öreges hangon, és megkérdezte - Miben… lehetek szolgálatukra?
Özvegyének, a bohócorrú Manyikának lakásából végül kivésték a villany- és gázórát, s igazi kísértethez méltóan gyertyával imbolygott a földszinti lakás homályában. Negyvennégyben zsidó gyerekeket bújtatott a szénakazalban, egyszer csak kijelentette nekem, hogy az öregek sokszor gonoszak, káromkodott, azt mondta - basszuskulcs…… ezek….. ezek…., és elsírta magát, mert sokat ivott és már megöregedett, és szegény maradt világéletében, és talán valami hálát várt a világtól, ő tudta, miért. Mindannyian erre az oktalan hálára várunk, hálára azért, hogy voltunk.
*
Egyszer, nyolcvan-nyolcvanötben, csónakázós színházat terveztünk a házuk udvarára. Éppen a pék ablaka alatt eveztek volna a gyerekek kacagva egy csónakon. Elgondoltam magamban a jelenetet, és úgy véltem, a gyerekek csak nevessenek, ahogy a torkukon kifér, de hátha ez a csomó nevetés és tapsolás majd zavarja az öregeket. Bekocogtam a szoba-konyha üvegajtatán, és elmondtam, hogy estefelé, közvetlenül az ablak előtt csónakázni fog vagy húsz össze-vissza vihorászó gyerek. És a pék, aki nem ismerte a magnetofont, így válaszolt:
- Még hogy engem….., hogy engem…. zavarna a gyerekek nevetése????! - hát milyen embernek gondol engem, kérem!!!!!?

Aztán egy este édesapám és a pékmester ruhái összekeveredtek. - Az ön ruhája nem keveredik másokéval! - hirdeti a remek Patyolat-reklám, valóban, isten tudja, miféle szellemek bújnak belénk mások öreg ruháiból - az óvatosságot megértem. Csak kicsit rémes ez a szöveg, de ez az én bajom, ha annyira zavar az elkülönülés, hát bújjak bele az összes idegen ruhába.
Apámtól egy csomó inget örököltem meg hosszú ujjú zakókat, de ő nem volt idegen, mert bár életéről egy szót sem mesélt nekem, tőle tanultam a pofonokat tűrni, aminek komoly hasznát veszem.
Aladár bácsi, a pék sem volt idegen, beengedett magához, kávéval kínált, nézett és közben gondolkodott rajtam, és elviselte ablaka alatt a nevetést. Igazán nem a nevetésbe halt bele.
Egy este megint a házukba ment a színház, ez '89-ben lehetett, talán tél végén vagy koratavasszal. Az udvar végébe, a boltívek alá került egy öreg kerek asztal, a boltíveken csipkefüggöny lógott, eső csattogott az udvarra ültetett növényeken, lassan besötétedett. Csak egy szereplő jött el, a másik ezúttal távol maradt, pótolni kellett valahogy, hát elhatároztam, hogy apám zakóját rongyokkal kitömöm, és majd ő ül a kert végében, hallgatagon. Csakhogy nem volt semmi, amivel pótolni lehetett volna legalább a testét. Ekkor a szomszéd lakás ajtaján kilépett a bohócorrú Manyika - saját magát nevezte így -, és azt mondta - segítek édesem, gyertek be, kicsim - a részegek jobbjai nagyon érzelmesek, hamar sírnak, és majdnem mindent becéznek. Bementünk a sötét szoba-konyhába, Manyika gyertyával előttünk haladt imbolyogva. Az ágyról felvette a pék régi pizsamáit, törülközőit, zoknijait, még nem rakta el, lehet, hogy végig ott tartotta mindet -, válogassatok, gyerkek… basszuskulcs… - a pizsamára nézve kicsit sírt - felhasználhattok mindent, gyerekek.
Belegyömöszöltük a közgazdász zakójába a pék pizsamáit és ingeit - a pék lepedőjéből lett apám feje. Ekkor sem mondott életéről semmit, nem tudni, zoknival tömött lepedőfejében mi járhatott. Csak ült a szemerkélő esőben, vendégségben. Mindig szégyenlős volt, sosem ment volna idegenekhez vendégségbe, amint én azt egész eddigi életemben tettem.

Az öreg pékmester, a csíkos flanelpizsama eredeti tulajdonosa nem ismerte a magnetofont, nem tudta, micsoda a kezében tartott kis fekete doboz. Abban őrzöm azóta is a hangját. Néha bemutatkozik, és utána kérdőn, várakozón hallgat a szobámban - Halló, halló…????????
Már a harmadik lakásba költözik velem. Eleinte kicsit köhög, hallgat, majd mindig bemutatkozik az új lakásban és megkérdezi, miben segíthet, mint egy jólnevelt és valóban halhatatlan őrangyal, egy segítő szellem.
.
.
Ez a ház látható a másik képsorozaton is:

http://www.photoblog.com/utazo/2008/11/10/.
.
.

Egy régi Házszínházi előadás képei és egyéb szövegek a Házszínház blogján :

http://www.photoblog.com/hazszinhaz/2011/02/01/