pixel
« 
pixel
«  
  »
pixel
S M T W T F S
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31
 »
pixel

Winter in 1984 (I.) - Buda, Víziváros, Szalag utca - 1984 tél (+)

2010.03.11
pixel
Buda, Víziváros, Szalag utca - 1984.
pixel
pixel
pixel
.
.
.
.
.
.
pixel
Vándorparadicsom

(A Víziváros emlékére)


Puha léptek surrantak kint, fent a járdán, én a középkor szintjén ültem egy kapu kőkeretének csonkjai előtt, egy gödörben, a múltban, éjszaka, sokáig.

Egyszerre hangok közeledtek, láthatatlan gyerekek kezdtek dörömbölni az ásatást kerítő bádoglapokon. Plakátot ragasztottak, surrogtak az enyves ecsetekkel, nevettek, felcsapták a plakátokat, továbblépkedtek, az éjszakai csend ellen túl hangos vicceléssel védekeztek.

Mikor továbbmentek, felmásztam a földhányásokon, ki az utcára, ott meg a drótkerítésen át a következő ásatás gödrei közé. A kapucinus templom fölött feljött a Hold, néhány percre régi helyére állt titokban, a dzsámi tetejére, ahogy a kísértet ül éjjel égi fotelébe.

Balra, egy gödörben gótikus templomkapu sima, jegesen fehér márványoszlopai világítottak fakón a vizeletszagú, fekete földben, a behorpadt téglapadló túlfelén, egy szabályos téglalap alakú gödörben embercsont-törmelékből összeragadt nagy kockát ástak elő, a földet lebontották körülötte, a gödör tartalma csontkockává változott. Menyét csusszant ki a drótkerítés alatt, és gyorsan átmászott a sarki bozótos telekre a holdfényes fakerítésen.
A menyétfarok sem törli el a véletlent.

Az ilyen ásatásokra általában öreg falusi bácsikat szerződtetnek, mindnek fakókék munkásnadrágja van, állandóan a szabad ég alatt ásnak, apró késeikkel a sírokban kapirgálnak komótosan, és négerbarnára sülnek a tűző napon, mosolyráncaik lesznek, jóemberes, hosszú mosolyráncaik, mint az útonjáróknak.

Ők tették a régi nő ablakába a koponyát is. Öregemberek félreérthető viccei. A kis ház a legújabb kori rétegben volt, legfölül, udvaroltam ott egy nőnek egy darabig, egyszer-kétszer voltam nála, tán levest főzött, semmiféle aranyló zsírkarikára nem emlékszem.
Szép, érett nő volt, asszonyos, formás - nem az arcát látom magam előtt.

A zsírkarika úgy kapcsolódik ide mégis, hogy épp itt forgatták a Szindbád egy jelenetét, e nő házával szemközt, a Szalag utcában - karika és szalag -, gyerek voltam, a színésznek legalább háromszor vissza kellett mennie a hóban az utca elejére, és újból elindulni a vállán az ezüstfejű sétabottal, azon egy virágkosárral. A bot ezüstfeje mindig elfordult, a kosár mindig leesett. Ez az a szép szomorú virágáruslány jelenet.

Most a nő házából csak néhány szoba téglafalai maradtak meg, odabent bűzös sötét, a tetőn nejlonfólia, az ablakban a fél koponya, körben kerítés. És éppen mostantól nem félek többé errefelé.

Mindig gondolkodtam, végül is hogyan kerültek a régi házsorok a föld alá? Némelyik házat egészen magas falakkal ássák ki, hogy töltődtek fel annyira, hogy megint házat lehetett oda építeni? Az ásatásokon sok minden kiderül, mondjuk a hetedik rétegben kormos karima húzódik körbe. De a következő háznak saját alapozást építettek, tehát nem a falcsonkokat folytatták. Hogy süllyedtek le idáig a régi városok?

Nyárvégi éjszaka van. Az ablakom nyitva. A kis utca másik oldalán bekapcsolták a boltívek alatti villanykörtét. Mindig várom az őszt, de most az észrevétlenül beszállt füst illata juttatta eszembe. Kihajolok az ablakon, a fekete ég előtt nem látni a füstöt, de a szomszéd irodaházra szerelt neon fényében kéken gomolyog. Valakik visszhangosan beszélgetnek az ablakom alatt. Jobbra, szemben, a romház sötét ablaknyílásában fakó arcok suhannak el. Nyilván hallgatóznak. Róluk lehet szó. Amúgy csak az ablak állapotváltozásaiból tudok a rom titokzatos lakóiról. Az Indián Joe.

A lenti hangok tűzről beszélnek. Hogy a fenti emeletekről tisztán látható: fel-fellobban a romház teteje, egy-egy fény villan fel, és lassan egyre dől a füst. Füstjelek. Egy női hang gyűlölködik. Odébbsétálnak, kinéznek a sarokra - jön-e a tűzoltó?

Ahogy elhalkul az utca, elenyésznek a lépteik, halkan megnyikordul a rom kovácsoltvas kapuja. Egy férfi dugja ki a fejét, térdmagasságban egy farkaskutya dugja ki a buksiját. Kisurrannak.
Csörgés, az árnyférfi a láncot tekeri vissza a vasvirágok közé, bekattantja a lakatot. Lassan elsétálnak a neon alatt. Leléptek a kövirózsás házból.
A fekete ablaknégyszögben megint elsuhan két sápadt holdarc, az egyik a párkány magasságában. A láthatatlan ember gyereke és felesége lehet. A léptek hangjára mindketten elenyésznek.
Megint az utcai nő mondatai közelednek: - Majd feltörik a lakatot. Harminc éve élek itt, láttam már sok mindent. Feltörik azt a lakatot és kihajítják ezeket. Vagy az ablakon át jól telenyomják a szobájukat habbal! Attól majd elmegy a kedvük!

Egyre csendesebb az este, állok az ablak mögött, nézem, ahogy a romház lakói imbolygó gyertyafényekkel ide-oda közlekednek a beszakadt falú helyiségekben. Vacsorázhattak, és csak tűzön tudtak valami ennivalót melegíteni. Innen az a szokatlan füst. De a szél már egészen elfújta a füstszagot, most a paradicsomfám finom illatát érzem az orrom előtt.

Mióta pár évvel ezelőtt egy dús paradicsomtövet találtam a Duna-parti lépcsőkön, az új híd közelében, mindig erre vágytam. Nem mentem szüretelni, azt mondták, ha a bokor abból a bűzös folyóból szívta a vizet, biztos mérgező a paradicsom. Gyáva voltam. Legalább egy darabot kellett volna a markomban szorongatni, hazahozni, lehűteni, estefelé szépen, megmosva feltálalni, a magokat pedig kigyűjteni, és tovább éltetni a Duna-partra vetődött tövet Vándorparadicsom néven.

Azért volt saját paradicsomom a Kapucinus utcai ablakban. A Fény utcai piacon vettem egy öregasszonytól, a piac hátsó fala mögött, Auguszt cukrásszal szemben. Három paradicsomfa tő, húsz forintért, ilyesmi, földdel, tejfölösdobozban, nejlonzacskóban és selyempapírba csavarva - esküvői ruha. Egész nyáron naponta kétszer locsoltam a fát az ablakban. Két méter húsz centi, este zöld fátylat vetít a szobára, éjszaka csodás, fekete fátyollal, hullámzó árnyékfüggönnyel borítja be - lovagkori kézirat indás díszítése. Felnőtt a vászonroletta farúdjáig, és az ablaktok poros sötétjében még egyszer sárgán virágzani kezdett. Végigsimítok a paradicsom szöszös szárán, illatosak lesznek az ujjaim. A muslicák is bolondulnak ezért a szagért.

Szemközt már mozdulatlan a fény, letehették a gyertyacsonkot egy konzervdobozra, kabátokba burkolóztak, mint a múmiák, és úgy aludtak el - félnek a sötétben.

Az utcában folyó ásatás is egyre mélyebb rétegekbe jutott. Kerek lukakat vágtak a tömör, iszapszínű fölbe. Olyan lukacsos lett a tér, mint a Hold. Árvízkor az összes gödörben feljött a Duna vize, egy hétig állt a kiásott, múltbeli szobákban a zöld víz, utána iszap borította a gondosan kupacokba rakott színes cseréptörmeléket és a csontszilánkokat.

Ezután napokig eső esett, aztán lassan felszáradt minden. A csontváz a szökőkút közelében feküdt, a fabudival szemben. Megtalálták valamelyik sarokban a kétszázezer éves előember kőszerszámait is, de ez a csontváz csak egy római.

Naponta belestem a kerítés résein, gyenge ember vagyok, már az első feltárt réteget sajnáltam, az emeletes házak előtt itt volt földszintesek falait. De belenyugodtam, hogy ez a réteg megszűnik, amikor a földszintes házak vegyes tégla-kő falait elhordják, és előkerülnek a vastag, középkori kőfalak, és majd azok is eltűnnek, ellapátolják azt a pár évszázadot. Alattuk lassan kibontakozik egy szentélyszerű, kerek kőfal. - Kút volt, vagy torony? - kérdezgették egymástól a csillogóbeli öregek a telek hátsó utcai kőkorlátjára könyökölve. Bob herceg ezúttal nem volt jelen, valahol a távolban járta földi köreit.

A kocsmában szeretnek az emberek jólértesültek lenni. Budát ábrázoló régi rézmetszetek alatt barna lócákon üldögélnek. Ez volt a római birodalom legszélső utcája, a túlpart porában szarmata lovasok vágtattak.

Egyszer idegeimre ment a paradicsomi fogság, másszor jó volt így. Paradicsomi fogság alatt értem, hogy nem mozdultam ki, mert féltettem a paradicsomfát. Másodszor termett. Több volt ez mint ürügy. Álltam az ablak mögött és rettegtem, hogy beépítik a szemközti telket. Akkor aztán sötétség borítja be a nagyszobát. Utána meg tán elkoszosodom. Későn jön már a sétálóutca. De még sokkal alattam is tömegek lappangnak. Ez az igazi mélygarázs, a pokol.

Ekkor indulnak útra a gödrökben a hófehér műanyag vezetékek, és elhozzák az összes elsüllyedt utcába a távoli nagyvilág színes képeit és élénk hangjait.

Régi barátaim is eltűntek lassan. Olyan hirtelen izzadok le, hogy csak na. Sötét folt ütközik ki a hónom alatt és a hátamon.

Nem csak én bolondultam meg. A fölső szomszéd éjjelenként súlyos bútorokat cibált. Zsíros-Vérné. Elképzelgettem a jelenetet. Felkapcsoltam a villanyt - a szempilláimat tán tényleg le kéne tépni és eldobni, s tán valóban teacserje fakadna belőle -, hajnali három óra: én is munkába kezdek, átfestem az asztalt. Erőteljesen dörzsölöm a diópácot.

Már nem kell felöltöznöm, vagy Gyula bácsi hegymászó botjával behúznom a vászonfüggönyt, nem látnak be a szemközti romházból a hajléktalanok, majdnem az összes környékbeli lakó feljelentéseket írt ellenük. A rendőrök is kint voltak. Ellenőrizték, van-e kiadva körözés? A körözés nem kiadva van.

Egy reggel láttam, amint a rom lakói összepakolták szegényes motyójukat - szivacs ágybetétet, kondért, fazekakat, ruhacsomókat - és elmentek valahová máshová.
Egész éjjel fenn voltam. A napfelkeltét akartam megvárni. A Nap guggolva végiglépegetett a házak mögött, Újpestről a Józsefváros mögé, egy Lánchíd utcai ház első emeleti ablakpárkányán papagáj ült, nagyokat pislogott, a farka vörös volt, és a feje borzos. Teljesen elterelte a figyelmemet. Ő sem szerette a répát. Csak nézett rám és néha meg-megreszketett. Hártyás, szürke szemhéjai elgyöngültek, lecsukódtak, száznyolcvan fokkal hátrafordította a fejét, befúrta a hátán a tollaiba, küzdött az álommal, az elalvással, de mégsem hagyhatott figyelmen kívül. Halálán lehet, gondoltam, amint felé toltam a répát, és vizet is kértem neki, abból a babonából kiindulva, hogy nem csak éhes lehet valaki, ha bánatosnak látszik, hanem szomjas is. Az összes édesanya is ebben a hitben van. A szomorúságról nem is hallottak.
Úgy tűnt, rengeteg idő telt el, a madár egyszer csak meglepő hirtelenséggel felszállt, elrepült a Roosevelt tér fáinak irányába, és sikerült átrepülnie Pannónia provincia határfolyóját, amiről én csak álmodni szoktam.
Kezem ügyébe volt készítve egy szalmaszakajtó meg egy nejlonzacskó is - ha nem boldogulnék szépszerével. Az ismeretlen lakásban még az otthonos, éjszakai meleget lehetett érezni. Egy alvó, kopasz férfi is tartózkodott bent, akinek fenekéről felcsúszott a pokróc - atlétacombú, szikár, markáns alak volt -, és egy szőke lányka reggelizett fonott minifotelben.

Az én fenti szomszédom addig-addig tologatta döher bútorait, míg egy alkalommal megindult a fürdőszoba mennyezete, s a szénaillatos-üvegeim és a Danitól kapott mexikói fekete kutya közé hullott egy csomó vakolat. A villanykörtét féltettem, fölé szegeltem egy farostlemezt. Nőt-nőtt a luk, sivatagi homokeső szitált a fogkefékre.

Egy apró, ősz lakó azt cincogta, nem azért ázik a lépcsőház, mert a nőiruha-üzlet, a képeslapbolt és a patika strangjai elrozsdálltak, hanem mert források vannak a ház alatt. Biztosan ezt érzi a baljós nevű fönti szomszédnő is - gondolom én -, mikor éjnek idején ziláltan, lobogó hajjal vonszolja a koloncokat. Rossz helyen keresztezik a hálószobáját a Hartmann-vonalak. Szerzek neki rézdrótokat, járjon körbe.

Felkönyökölök a behemót, bordó kanapén, felkapcsolom a villanyt, s magam is teszek egy-két kört a lakásban. A kanapé felhajtott része folyamatos csúszásban van, gurul, valami elromlott benne - ez az ágy szerelmes, és franciaággyá akar alakulni, adandó alkalommal majd egy reccsenéssel összeomlik, mint magánéletünk. Ha meghal a nap. Mély, emberalakú nyom is lesz nemsokára a kanapé közepén, a fenekem alatt mindenesetre már besüppedt a szivacs, az ágyneműtartóban fekvő télikabátok teli lettek törekkel.

Vándorparadicsom, részlet)
You must be logged in to comment!
Views: 1253
Category: I.kerület
pixel
Tagged: budapest
« 
pixel
 »
pixel