pixel
« 
pixel
«  
  »
pixel
S M T W T F S
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31
 »
pixel

Winter in 1984 (I.) - Buda, Víziváros, Szalag utca - 1984 tél (+)

2010.03.11
pixel
Buda, Víziváros, Szalag utca - 1984.
pixel
pixel
A nő - aztán a koponya - sarki háza a Szalag utcában.
Itt forgatták a Szindbád virágárus lány-jelentét. Latinovits sokszor próbálta ezüstfejű sétabotjára akasztani a virágos kosarat. A lány a hóban hevert. Életem első - és utolsó - filmforgatása volt. Huszárik - már tudom, hogy hívták - levette a vállamról az iskolatáskámat, és kezében tartotta, amíg megnéztem ezt a jelenetet. Rám nézett, nézem-e, milyen, amikor Szindbád felfelé megy a hóban, a Szalag utcán. Először szépnek tartottam, nekem az összes változat tetszett, de ő sokszor visszaküldte szegény színészt. Nem értettem, miért. És nem tudtam, hogy a virágáruslány ki fog ugrani az emeleti ablakon. Attól nagyon megijedtem. Talán sírtam is. Nem gondoltam, hogy a hazafelé vezető út ilyen ijesztőre fordul. A rendező megsimogatta fejem, elgondolkodott. Visszaadta a táskát.
pixel
Ott, a fenti házban lakott egyik általános iskolás szerelmem, Anni. Soha nem tudtam többé odanézni, hogy rá ne gondoltam volna,
Pedig milyen kislány volt, és én meg milyen minifiú....
Évtizedek múlva egy osztálytalálkozón azt mondta - még szép volt, mint régen, épp olyan szép -, azt mondta, ne haragudj, nem értettem, mit teszenek veled, ne haragudj - és úgy nézett rám, azzal a nézéssel, amire mindig vágytam kisfiú korom óta, de már csak felfogni tudtam az érzést.
Talán meg sem köszöntem zavaromban.
.
.
.
.
.
pixel
Vándorparadicsom

(A Víziváros emlékére)


Puha léptek surrantak kint, fent a járdán, én a középkor szintjén ültem egy kapu kőkeretének csonkjai előtt, egy gödörben, a múltban, éjszaka, sokáig.

Egyszerre hangok közeledtek, láthatatlan gyerekek kezdtek dörömbölni az ásatást kerítő bádoglapokon. Plakátot ragasztottak, surrogtak az enyves ecsetekkel, nevettek, felcsapták a plakátokat, továbblépkedtek, az éjszakai csend ellen túl hangos vicceléssel védekeztek.

Mikor továbbmentek, felmásztam a földhányásokon, ki az utcára, ott meg a drótkerítésen át a következő ásatás gödrei közé. A kapucinus templom fölött feljött a Hold, néhány percre régi helyére állt titokban, a dzsámi tetejére, ahogy a kísértet ül éjjel égi fotelébe.

Balra, egy gödörben gótikus templomkapu sima, jegesen fehér márványoszlopai világítottak fakón a vizeletszagú, fekete földben, a behorpadt téglapadló túlfelén, egy szabályos téglalap alakú gödörben embercsont-törmelékből összeragadt nagy kockát ástak elő, a földet lebontották körülötte, a gödör tartalma csontkockává változott. Menyét csusszant ki a drótkerítés alatt, és gyorsan átmászott a sarki bozótos telekre a holdfényes fakerítésen.
A menyétfarok sem törli el a véletlent.

Az ilyen ásatásokra általában öreg falusi bácsikat szerződtetnek, mindnek fakókék munkásnadrágja van, állandóan a szabad ég alatt ásnak, apró késeikkel a sírokban kapirgálnak komótosan, és négerbarnára sülnek a tűző napon, mosolyráncaik lesznek, jóemberes, hosszú mosolyráncaik, mint az útonjáróknak.

Ők tették a régi nő ablakába a koponyát is. Öregemberek félreérthető viccei. A kis ház a legújabb kori rétegben volt, legfölül, udvaroltam ott egy nőnek egy darabig, egyszer-kétszer voltam nála, tán levest főzött, semmiféle aranyló zsírkarikára nem emlékszem.
Szép, érett nő volt, asszonyos, formás - nem az arcát látom magam előtt.

A zsírkarika úgy kapcsolódik ide mégis, hogy épp itt forgatták a Szindbád egy jelenetét, e nő házával szemközt, a Szalag utcában - karika és szalag -, gyerek voltam, a színésznek legalább háromszor vissza kellett mennie a hóban az utca elejére, és újból elindulni a vállán az ezüstfejű sétabottal, azon egy virágkosárral. A bot ezüstfeje mindig elfordult, a kosár mindig leesett. Ez az a szép szomorú virágáruslány jelenet.

Most a nő házából csak néhány szoba téglafalai maradtak meg, odabent bűzös sötét, a tetőn nejlonfólia, az ablakban a fél koponya, körben kerítés. És éppen mostantól nem félek többé errefelé.

Mindig gondolkodtam, végül is hogyan kerültek a régi házsorok a föld alá? Némelyik házat egészen magas falakkal ássák ki, hogy töltődtek fel annyira, hogy megint házat lehetett oda építeni? Az ásatásokon sok minden kiderül, mondjuk a hetedik rétegben kormos karima húzódik körbe. De a következő háznak saját alapozást építettek, tehát nem a falcsonkokat folytatták. Hogy süllyedtek le idáig a régi városok?

Nyárvégi éjszaka van. Az ablakom nyitva. A kis utca másik oldalán bekapcsolták a boltívek alatti villanykörtét. Mindig várom az őszt, de most az észrevétlenül beszállt füst illata juttatta eszembe. Kihajolok az ablakon, a fekete ég előtt nem látni a füstöt, de a szomszéd irodaházra szerelt neon fényében kéken gomolyog. Valakik visszhangosan beszélgetnek az ablakom alatt. Jobbra, szemben, a romház sötét ablaknyílásában fakó arcok suhannak el. Nyilván hallgatóznak. Róluk lehet szó. Amúgy csak az ablak állapotváltozásaiból tudok a rom titokzatos lakóiról. Az Indián Joe.

A lenti hangok tűzről beszélnek. Hogy a fenti emeletekről tisztán látható: fel-fellobban a romház teteje, egy-egy fény villan fel, és lassan egyre dől a füst. Füstjelek. Egy női hang gyűlölködik. Odébbsétálnak, kinéznek a sarokra - jön-e a tűzoltó?

Ahogy elhalkul az utca, elenyésznek a lépteik, halkan megnyikordul a rom kovácsoltvas kapuja. Egy férfi dugja ki a fejét, térdmagasságban egy farkaskutya dugja ki a buksiját. Kisurrannak.
Csörgés, az árnyférfi a láncot tekeri vissza a vasvirágok közé, bekattantja a lakatot. Lassan elsétálnak a neon alatt. Leléptek a kövirózsás házból.
A fekete ablaknégyszögben megint elsuhan két sápadt holdarc, az egyik a párkány magasságában. A láthatatlan ember gyereke és felesége lehet. A léptek hangjára mindketten elenyésznek.
Megint az utcai nő mondatai közelednek: - Majd feltörik a lakatot. Harminc éve élek itt, láttam már sok mindent. Feltörik azt a lakatot és kihajítják ezeket. Vagy az ablakon át jól telenyomják a szobájukat habbal! Attól majd elmegy a kedvük!

Egyre csendesebb az este, állok az ablak mögött, nézem, ahogy a romház lakói imbolygó gyertyafényekkel ide-oda közlekednek a beszakadt falú helyiségekben. Vacsorázhattak, és csak tűzön tudtak valami ennivalót melegíteni. Innen az a szokatlan füst. De a szél már egészen elfújta a füstszagot, most a paradicsomfám finom illatát érzem az orrom előtt.

Mióta pár évvel ezelőtt egy dús paradicsomtövet találtam a Duna-parti lépcsőkön, az új híd közelében, mindig erre vágytam. Nem mentem szüretelni, azt mondták, ha a bokor abból a bűzös folyóból szívta a vizet, biztos mérgező a paradicsom. Gyáva voltam. Legalább egy darabot kellett volna a markomban szorongatni, hazahozni, lehűteni, estefelé szépen, megmosva feltálalni, a magokat pedig kigyűjteni, és tovább éltetni a Duna-partra vetődött tövet Vándorparadicsom néven.

Azért volt saját paradicsomom a Kapucinus utcai ablakban. A Fény utcai piacon vettem egy öregasszonytól, a piac hátsó fala mögött, Auguszt cukrásszal szemben. Három paradicsomfa tő, húsz forintért, ilyesmi, földdel, tejfölösdobozban, nejlonzacskóban és selyempapírba csavarva - esküvői ruha. Egész nyáron naponta kétszer locsoltam a fát az ablakban. Két méter húsz centi, este zöld fátylat vetít a szobára, éjszaka csodás, fekete fátyollal, hullámzó árnyékfüggönnyel borítja be - lovagkori kézirat indás díszítése. Felnőtt a vászonroletta farúdjáig, és az ablaktok poros sötétjében még egyszer sárgán virágzani kezdett. Végigsimítok a paradicsom szöszös szárán, illatosak lesznek az ujjaim. A muslicák is bolondulnak ezért a szagért.

Szemközt már mozdulatlan a fény, letehették a gyertyacsonkot egy konzervdobozra, kabátokba burkolóztak, mint a múmiák, és úgy aludtak el - félnek a sötétben.

Az utcában folyó ásatás is egyre mélyebb rétegekbe jutott. Kerek lukakat vágtak a tömör, iszapszínű fölbe. Olyan lukacsos lett a tér, mint a Hold. Árvízkor az összes gödörben feljött a Duna vize, egy hétig állt a kiásott, múltbeli szobákban a zöld víz, utána iszap borította a gondosan kupacokba rakott színes cseréptörmeléket és a csontszilánkokat.

Ezután napokig eső esett, aztán lassan felszáradt minden. A csontváz a szökőkút közelében feküdt, a fabudival szemben. Megtalálták valamelyik sarokban a kétszázezer éves előember kőszerszámait is, de ez a csontváz csak egy római.

Naponta belestem a kerítés résein, gyenge ember vagyok, már az első feltárt réteget sajnáltam, az emeletes házak előtt itt volt földszintesek falait. De belenyugodtam, hogy ez a réteg megszűnik, amikor a földszintes házak vegyes tégla-kő falait elhordják, és előkerülnek a vastag, középkori kőfalak, és majd azok is eltűnnek, ellapátolják azt a pár évszázadot. Alattuk lassan kibontakozik egy szentélyszerű, kerek kőfal. - Kút volt, vagy torony? - kérdezgették egymástól a csillogóbeli öregek a telek hátsó utcai kőkorlátjára könyökölve. Bob herceg ezúttal nem volt jelen, valahol a távolban járta földi köreit.

A kocsmában szeretnek az emberek jólértesültek lenni. Budát ábrázoló régi rézmetszetek alatt barna lócákon üldögélnek. Ez volt a római birodalom legszélső utcája, a túlpart porában szarmata lovasok vágtattak.

Egyszer idegeimre ment a paradicsomi fogság, másszor jó volt így. Paradicsomi fogság alatt értem, hogy nem mozdultam ki, mert féltettem a paradicsomfát. Másodszor termett. Több volt ez mint ürügy. Álltam az ablak mögött és rettegtem, hogy beépítik a szemközti telket. Akkor aztán sötétség borítja be a nagyszobát. Utána meg tán elkoszosodom. Későn jön már a sétálóutca. De még sokkal alattam is tömegek lappangnak. Ez az igazi mélygarázs, a pokol.

Ekkor indulnak útra a gödrökben a hófehér műanyag vezetékek, és elhozzák az összes elsüllyedt utcába a távoli nagyvilág színes képeit és élénk hangjait.

Régi barátaim is eltűntek lassan. Olyan hirtelen izzadok le, hogy csak na. Sötét folt ütközik ki a hónom alatt és a hátamon.

Nem csak én bolondultam meg. A fölső szomszéd éjjelenként súlyos bútorokat cibált. Zsíros-Vérné. Elképzelgettem a jelenetet. Felkapcsoltam a villanyt - a szempilláimat tán tényleg le kéne tépni és eldobni, s tán valóban teacserje fakadna belőle -, hajnali három óra: én is munkába kezdek, átfestem az asztalt. Erőteljesen dörzsölöm a diópácot.

Már nem kell felöltöznöm, vagy Gyula bácsi hegymászó botjával behúznom a vászonfüggönyt, nem látnak be a szemközti romházból a hajléktalanok, majdnem az összes környékbeli lakó feljelentéseket írt ellenük. A rendőrök is kint voltak. Ellenőrizték, van-e kiadva körözés? A körözés nem kiadva van.

Egy reggel láttam, amint a rom lakói összepakolták szegényes motyójukat - szivacs ágybetétet, kondért, fazekakat, ruhacsomókat - és elmentek valahová máshová.
Egész éjjel fenn voltam. A napfelkeltét akartam megvárni. A Nap guggolva végiglépegetett a házak mögött, Újpestről a Józsefváros mögé, egy Lánchíd utcai ház első emeleti ablakpárkányán papagáj ült, nagyokat pislogott, a farka vörös volt, és a feje borzos. Teljesen elterelte a figyelmemet. Ő sem szerette a répát. Csak nézett rám és néha meg-megreszketett. Hártyás, szürke szemhéjai elgyöngültek, lecsukódtak, száznyolcvan fokkal hátrafordította a fejét, befúrta a hátán a tollaiba, küzdött az álommal, az elalvással, de mégsem hagyhatott figyelmen kívül. Halálán lehet, gondoltam, amint felé toltam a répát, és vizet is kértem neki, abból a babonából kiindulva, hogy nem csak éhes lehet valaki, ha bánatosnak látszik, hanem szomjas is. Az összes édesanya is ebben a hitben van. A szomorúságról nem is hallottak.
Úgy tűnt, rengeteg idő telt el, a madár egyszer csak meglepő hirtelenséggel felszállt, elrepült a Roosevelt tér fáinak irányába, és sikerült átrepülnie Pannónia provincia határfolyóját, amiről én csak álmodni szoktam.
Kezem ügyébe volt készítve egy szalmaszakajtó meg egy nejlonzacskó is - ha nem boldogulnék szépszerével. Az ismeretlen lakásban még az otthonos, éjszakai meleget lehetett érezni. Egy alvó, kopasz férfi is tartózkodott bent, akinek fenekéről felcsúszott a pokróc - atlétacombú, szikár, markáns alak volt -, és egy szőke lányka reggelizett fonott minifotelben.

Az én fenti szomszédom addig-addig tologatta döher bútorait, míg egy alkalommal megindult a fürdőszoba mennyezete, s a szénaillatos-üvegeim és a Danitól kapott mexikói fekete kutya közé hullott egy csomó vakolat. A villanykörtét féltettem, fölé szegeltem egy farostlemezt. Nőt-nőtt a luk, sivatagi homokeső szitált a fogkefékre.

Egy apró, ősz lakó azt cincogta, nem azért ázik a lépcsőház, mert a nőiruha-üzlet, a képeslapbolt és a patika strangjai elrozsdálltak, hanem mert források vannak a ház alatt. Biztosan ezt érzi a baljós nevű fönti szomszédnő is - gondolom én -, mikor éjnek idején ziláltan, lobogó hajjal vonszolja a koloncokat. Rossz helyen keresztezik a hálószobáját a Hartmann-vonalak. Szerzek neki rézdrótokat, járjon körbe.

Felkönyökölök a behemót, bordó kanapén, felkapcsolom a villanyt, s magam is teszek egy-két kört a lakásban. A kanapé felhajtott része folyamatos csúszásban van, gurul, valami elromlott benne - ez az ágy szerelmes, és franciaággyá akar alakulni, adandó alkalommal majd egy reccsenéssel összeomlik, mint magánéletünk. Ha meghal a nap. Mély, emberalakú nyom is lesz nemsokára a kanapé közepén, a fenekem alatt mindenesetre már besüppedt a szivacs, az ágyneműtartóban fekvő télikabátok teli lettek törekkel.

Vándorparadicsom, részlet)
Bold Text
Italic Text
UnderLine Text
URL Link
pixel

Name
URL
pixel


Views: 756
Category: I.kerület
pixel
Tagged: budapest
« 
pixel
 »
pixel