|
«
 |
»
|
Lost Square at 1985 (II.) - Budapest, VII. Garay tér, 1985.04.20.(?) - A Garay tér egyszerűen eltűnt, a közepére építettek egy böhömnagy házat, a környéken csak kis utcacsikkek maradtak, a nevük Garay tér.
2010.04.02
Frőhlich Gyuri bácsi, a Dob utcai cukrászmester meséli:
"- Régi cukrászatok…. a Garay téren! A Pálmai! Az egyik legnagyobb cukrászat, aztán az Igrinyi a Wesselényi utcában, de annak már csak a fia dolgozik, ha jól emlékszem, a 32-ben. Az Auguszt a Fény utcában. Övék volt a Déryné elődje - nem a Déryné -, a nagyapjáé, a papa meg az unoka együtt voltak kitelepítve, emlékszem, az unoka, aki most vezeti az Augusztot, akkor 4-5 éves volt. Az apja, Elemér, no annak a feleségéé volt, az övéké a mostani Egyetem, ott a Felszabadulás téren, az volt a Pikkoló, úgy hívták. A Szalaiéké, de az apjáé volt a Sziget, aztán a Ferenc körúton, ha jól emlékszem, a kaszárnya után, a híd felé volt egy cukrászdájuk.
- Egyszer bejött egy nagyon öreg ember, reszketeg öreg, és rám mosolygott - Tudja, ki vagyok én? - Hm. Hát így… most... bevallom, nem. - Én írtam azt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll…! (...)
.................................
Szalai cukrász mesél a Balassi utcában:
- Szalai György vagyok. Édesapám, Szalai István, a dinasztia alapítója 1917-ben nyitotta meg Pesten a jelenleg Sziget néven működő cukrászdát, és 1949. december 28-ig, az államosításig csinálta azt a munkát, amikor is páros lábbal rúgták ki onnan. Elég jó szakmai hírnevet szerzett, nemzetközileg elismert - az egész világon ismerik. Utána a szakmában mi, "leprások" elhelyezkedést nem kaptunk, ő lakatos segédmunkásként, majd később előléptetve üzemírnokként dolgozott, majd még tovább, a Csemege Áruházban mérte a téliszalámit. Ez nem vicc, ez így van. 53-ban az ötkerületi tanács megkérdezte, nem akar-e önálló lenni újra? Azt mondták, akkor adnak neki helyiséget, ez a jelenlegi helyiségünk, itt dolgozunk. Nagyon nehéz körülmények között kezdte, miután, amink volt, az ottmaradt az üzletben. Kölcsönnel, bútoreladással satöbbi, szedte össze először a legprimitívebb gépeket, s azt fokozatosan, ahogy a lehetőségek megengedték, cserélte jobbra és még jobbra.
1968-ig vitte az ipart, amikor is, miután az édesanyám megbetegedett, nem tudta egyedül csinálni, hívott engem haza, és én vettem át a boltot, helyesebben 66-ban már hazajöttem, de két évig segítő családtag voltam, mert akkor még az iparkiadás kicsikét komplikált volt, nem akarták kiadni. 68-ban adták ki, azzal egyidejűleg apám visszadta az ipart.
- Az a "visszajöttem" gyarmati szolgálatot jelent. Ugyancsak a szakmáből való kiirtás miatt gépkocsivezető voltam két évig a Tejipari Szállítási Vállalatnál, teherautón, ott működtem, amikor a Belkereskedelmi Minisztérium Csemege Kereskedelmi Igazgatósága hívott át, hogy jöjjek és szervezzek meg egy cukrászüzemet. Azt megcsináltam, a feladatom az volt, hogy csináljam meg. Ehhez a segítségem egy csekkönyv és egy bélyegző volt, azon kívül semmi nem volt, se helyiség, se emberek, se receptúra…
- A Harminckettesek tere? Sikerült azt is megcsinálni, két évig csináltam. Közben voltak békekölcsön jegyzések, és egyik beosztottam a vállalati párttitkár volt. Vele szembekerültem. Részben a kölcsönjegyzésnél - mert ő lényegesen kevesebbet jegyzett, mint az előírt feladat -, részben azért, mert a munkafegyelemmel, hát… nem voltam a legjobb viszonyban. És akkor az igazgatóm - akit haló porában nyugtasson az Isten! - azt mondta nekem: - ÉN, VELE szemben, megvédeni nem tudlak. Ha tudsz, keress valami állást magadnak.
- Akkor véletlenül úgy adódott a helyzet, hogy másnap besétált a Tatai Földműves Szövetkezet, látták a munkáimat, és megkérdezték, nem akarok-e véletlenül önálló lenni? Szóval oda mentem át, ott ugyancsak az volt a feladatom, van egy helyiségem, csináljam meg az üzletet. Megcsináltam, dolgoztam körülbelül két évig, ott vészeltem át az ötvenhatos eseményeket, semmi különösebb zűrt nem csináltam, ennek ellenére később - ami nem tartozik ide - a honvédségnél lefokoztak, mint volt tartalékos tisztet, mert ötvennyolcban osztályidegen és kapitalista lettem. Addig nem tudták rólam, csak akkor tudták meg, csak akkor vették észre? Rákosinál átmentem a szűrőn, Kádárnál nem. Apám beteg lett, valami balesete volt, haza kellett jönnöm Tatáról, ott kellett hagynom az üzeletet, azt átadtam egy kollégámnak. Utána idehaza voltam, amikor apám meggyógyult, akkor lementem… várjunk csak… Ócsára. Ócsáról átmentem Enyingre - mindenütt kikéréssel! -, Enyingről pedig - ahol egy gebines üzletet vezettem - szorosba tették az üzletet. Ez azt jelenti, hogy addig szabadkasszás volt, utána pedig szoros elszámolás, tehát pénztárgép, adminisztráció stb., amit nem vállaltam. És aznap, amikor ezt közölték velem, délben megállt egy fekete Volga, s kiszállt belőle három úriember.
- Bejöttek. Megnézték a boltot. Aztán bemutatkoztak, hogy a Belkereskedelmi Minisztériumból jöttek, Dunaújvárosban csinálnak egy cukrászdát, nem akarok-e oda átmenni? Szabadkasszás üzlet volt, átmentem, megint üres üzlet, rendezd be!
- Azt az üzletet csináltam hat évig, és hat év után anyám betegsége miatt jöttem haza, hatvanhatban. Hát ez, mondjuk - konkrétan - a rövid pályafutásom. Azóta itt vagyok.
(...)
- Hát nézze, a jelenlegi cukrászok közül van, ugye, a néhai keresztapám unokája, Auguszt, a jelenlegi főnök, ezek a Fény utcai piacnál vannak, persze nem a régi üzletben, a régi üzlet az úgynevezett Déryné presszó helyén volt, akkor nem úgy nézett ki, olyan volt, mint egy múzeum az egész, borzasztó nagy kár érte, hogy lebombázták azt az üzletet, és hogy az Augusztékat kilőtték, ugyanúgy, ahogy minket innen. Elemér velem nagyjából egyidős, és az édesapja volt a néhai Auguszt József, az volt a keresztapám. Akkor van még egy régebbi cukrászember, a Veres Lajos Óbudán, az Amfiteátrumnál, a Bokor utca 27-ben - ő második generációs -, s a Garay téri piacon van a Pálmai Sanyi. Ő is második generációs, tehát nem ő kezdte a szakmát. Hát, ezek vannak, akik úgy hirtelen eszembe jutnak.
- Például az jut eszembe, hogy az Augusztéknál az Elemér, tehát a jelenlegi főnök apja, amikor hazajött a hadifogságból, akkor először hozzánk jött be, apámhoz ment oda, borzalmas fölszerelésben, azt hiszem, egyik lábán papucs volt, a másik lába rongyba volt csavarva, és a zubbonya gallérján pléhből a főhadnagyi rangjelzés, s azt kérdezte, hogy élnek-e a szülei? S akkor apámat kérte - Pista bátyám, kísérj el engem, mert nem merek egyből bemenni, mert félek, hogy szívszélhüdést kapnak az öregek.
- Először nálunk, úgy mérsékelten adtunk neki enni, mert fogolynak nem lehet zabálni, utána elment az apám beszélgetni az öregekkel, az öreg Augusztékkal, és amikor már látta, hogy föl vannak készülve a fogadásra, Elemér akkor ment be. Mikor megláttam, majdnem sírtam. Mert úgy nézett ki. Borzalmas volt. Honnan jött? A Paradicsomból.
- Ja. Az öreg Hauerral történt meg, sajnos, hát a Hauerok közül talán már (1989 telén) nincs a szakmában senki, meghaltak. Én is csak hallomásból tudom, a szakmában járt a történet, hogy az öreg Haueréknál házkutatás volt, mert… följelentés, vagy nem följelentés, az öreg Hauer bácsi nyugodtan tűrte a házkutatást, állt és nézte a Rákóczi úti forgalmat. Az ablakból visszafelé látott, és látta, hogy valamelyik fotelnak a karfájába becsúsztatnak valamit. Utána átmennek a szomszéd szobába kutatni, gyorsan odament, meglátta, mi van bent, hát ott véletlenül tízdolláros volt, bevágta a tűzbe, ment vissza az ablakhoz nézegetni. S utána jöttek vissza - Na, még egyszer átnézzük itt a szobát! Hátha itt mégis van valami. Egyből mentek a fotelhoz, a fotelban nem volt meg a dollár, szétborították, szóval egy óráig keresték, a végén már majdnem sírva könyörgött az illető - a házkutató ember -, hogy adja vissza, mert leltári tárgy az a tízdolláros! De akkor már a tízdolláros elégett. És az öreg Hauer így nem rejtegetett valutát… Ez valódi… "
(Részletek a Vándorparadicsom-ból)
"- Régi cukrászatok…. a Garay téren! A Pálmai! Az egyik legnagyobb cukrászat, aztán az Igrinyi a Wesselényi utcában, de annak már csak a fia dolgozik, ha jól emlékszem, a 32-ben. Az Auguszt a Fény utcában. Övék volt a Déryné elődje - nem a Déryné -, a nagyapjáé, a papa meg az unoka együtt voltak kitelepítve, emlékszem, az unoka, aki most vezeti az Augusztot, akkor 4-5 éves volt. Az apja, Elemér, no annak a feleségéé volt, az övéké a mostani Egyetem, ott a Felszabadulás téren, az volt a Pikkoló, úgy hívták. A Szalaiéké, de az apjáé volt a Sziget, aztán a Ferenc körúton, ha jól emlékszem, a kaszárnya után, a híd felé volt egy cukrászdájuk.
- Egyszer bejött egy nagyon öreg ember, reszketeg öreg, és rám mosolygott - Tudja, ki vagyok én? - Hm. Hát így… most... bevallom, nem. - Én írtam azt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll…! (...)
.................................
Szalai cukrász mesél a Balassi utcában:
- Szalai György vagyok. Édesapám, Szalai István, a dinasztia alapítója 1917-ben nyitotta meg Pesten a jelenleg Sziget néven működő cukrászdát, és 1949. december 28-ig, az államosításig csinálta azt a munkát, amikor is páros lábbal rúgták ki onnan. Elég jó szakmai hírnevet szerzett, nemzetközileg elismert - az egész világon ismerik. Utána a szakmában mi, "leprások" elhelyezkedést nem kaptunk, ő lakatos segédmunkásként, majd később előléptetve üzemírnokként dolgozott, majd még tovább, a Csemege Áruházban mérte a téliszalámit. Ez nem vicc, ez így van. 53-ban az ötkerületi tanács megkérdezte, nem akar-e önálló lenni újra? Azt mondták, akkor adnak neki helyiséget, ez a jelenlegi helyiségünk, itt dolgozunk. Nagyon nehéz körülmények között kezdte, miután, amink volt, az ottmaradt az üzletben. Kölcsönnel, bútoreladással satöbbi, szedte össze először a legprimitívebb gépeket, s azt fokozatosan, ahogy a lehetőségek megengedték, cserélte jobbra és még jobbra.
1968-ig vitte az ipart, amikor is, miután az édesanyám megbetegedett, nem tudta egyedül csinálni, hívott engem haza, és én vettem át a boltot, helyesebben 66-ban már hazajöttem, de két évig segítő családtag voltam, mert akkor még az iparkiadás kicsikét komplikált volt, nem akarták kiadni. 68-ban adták ki, azzal egyidejűleg apám visszadta az ipart.
- Az a "visszajöttem" gyarmati szolgálatot jelent. Ugyancsak a szakmáből való kiirtás miatt gépkocsivezető voltam két évig a Tejipari Szállítási Vállalatnál, teherautón, ott működtem, amikor a Belkereskedelmi Minisztérium Csemege Kereskedelmi Igazgatósága hívott át, hogy jöjjek és szervezzek meg egy cukrászüzemet. Azt megcsináltam, a feladatom az volt, hogy csináljam meg. Ehhez a segítségem egy csekkönyv és egy bélyegző volt, azon kívül semmi nem volt, se helyiség, se emberek, se receptúra…
- A Harminckettesek tere? Sikerült azt is megcsinálni, két évig csináltam. Közben voltak békekölcsön jegyzések, és egyik beosztottam a vállalati párttitkár volt. Vele szembekerültem. Részben a kölcsönjegyzésnél - mert ő lényegesen kevesebbet jegyzett, mint az előírt feladat -, részben azért, mert a munkafegyelemmel, hát… nem voltam a legjobb viszonyban. És akkor az igazgatóm - akit haló porában nyugtasson az Isten! - azt mondta nekem: - ÉN, VELE szemben, megvédeni nem tudlak. Ha tudsz, keress valami állást magadnak.
- Akkor véletlenül úgy adódott a helyzet, hogy másnap besétált a Tatai Földműves Szövetkezet, látták a munkáimat, és megkérdezték, nem akarok-e véletlenül önálló lenni? Szóval oda mentem át, ott ugyancsak az volt a feladatom, van egy helyiségem, csináljam meg az üzletet. Megcsináltam, dolgoztam körülbelül két évig, ott vészeltem át az ötvenhatos eseményeket, semmi különösebb zűrt nem csináltam, ennek ellenére később - ami nem tartozik ide - a honvédségnél lefokoztak, mint volt tartalékos tisztet, mert ötvennyolcban osztályidegen és kapitalista lettem. Addig nem tudták rólam, csak akkor tudták meg, csak akkor vették észre? Rákosinál átmentem a szűrőn, Kádárnál nem. Apám beteg lett, valami balesete volt, haza kellett jönnöm Tatáról, ott kellett hagynom az üzeletet, azt átadtam egy kollégámnak. Utána idehaza voltam, amikor apám meggyógyult, akkor lementem… várjunk csak… Ócsára. Ócsáról átmentem Enyingre - mindenütt kikéréssel! -, Enyingről pedig - ahol egy gebines üzletet vezettem - szorosba tették az üzletet. Ez azt jelenti, hogy addig szabadkasszás volt, utána pedig szoros elszámolás, tehát pénztárgép, adminisztráció stb., amit nem vállaltam. És aznap, amikor ezt közölték velem, délben megállt egy fekete Volga, s kiszállt belőle három úriember.
- Bejöttek. Megnézték a boltot. Aztán bemutatkoztak, hogy a Belkereskedelmi Minisztériumból jöttek, Dunaújvárosban csinálnak egy cukrászdát, nem akarok-e oda átmenni? Szabadkasszás üzlet volt, átmentem, megint üres üzlet, rendezd be!
- Azt az üzletet csináltam hat évig, és hat év után anyám betegsége miatt jöttem haza, hatvanhatban. Hát ez, mondjuk - konkrétan - a rövid pályafutásom. Azóta itt vagyok.
(...)
- Hát nézze, a jelenlegi cukrászok közül van, ugye, a néhai keresztapám unokája, Auguszt, a jelenlegi főnök, ezek a Fény utcai piacnál vannak, persze nem a régi üzletben, a régi üzlet az úgynevezett Déryné presszó helyén volt, akkor nem úgy nézett ki, olyan volt, mint egy múzeum az egész, borzasztó nagy kár érte, hogy lebombázták azt az üzletet, és hogy az Augusztékat kilőtték, ugyanúgy, ahogy minket innen. Elemér velem nagyjából egyidős, és az édesapja volt a néhai Auguszt József, az volt a keresztapám. Akkor van még egy régebbi cukrászember, a Veres Lajos Óbudán, az Amfiteátrumnál, a Bokor utca 27-ben - ő második generációs -, s a Garay téri piacon van a Pálmai Sanyi. Ő is második generációs, tehát nem ő kezdte a szakmát. Hát, ezek vannak, akik úgy hirtelen eszembe jutnak.
- Például az jut eszembe, hogy az Augusztéknál az Elemér, tehát a jelenlegi főnök apja, amikor hazajött a hadifogságból, akkor először hozzánk jött be, apámhoz ment oda, borzalmas fölszerelésben, azt hiszem, egyik lábán papucs volt, a másik lába rongyba volt csavarva, és a zubbonya gallérján pléhből a főhadnagyi rangjelzés, s azt kérdezte, hogy élnek-e a szülei? S akkor apámat kérte - Pista bátyám, kísérj el engem, mert nem merek egyből bemenni, mert félek, hogy szívszélhüdést kapnak az öregek.
- Először nálunk, úgy mérsékelten adtunk neki enni, mert fogolynak nem lehet zabálni, utána elment az apám beszélgetni az öregekkel, az öreg Augusztékkal, és amikor már látta, hogy föl vannak készülve a fogadásra, Elemér akkor ment be. Mikor megláttam, majdnem sírtam. Mert úgy nézett ki. Borzalmas volt. Honnan jött? A Paradicsomból.
- Ja. Az öreg Hauerral történt meg, sajnos, hát a Hauerok közül talán már (1989 telén) nincs a szakmában senki, meghaltak. Én is csak hallomásból tudom, a szakmában járt a történet, hogy az öreg Haueréknál házkutatás volt, mert… följelentés, vagy nem följelentés, az öreg Hauer bácsi nyugodtan tűrte a házkutatást, állt és nézte a Rákóczi úti forgalmat. Az ablakból visszafelé látott, és látta, hogy valamelyik fotelnak a karfájába becsúsztatnak valamit. Utána átmennek a szomszéd szobába kutatni, gyorsan odament, meglátta, mi van bent, hát ott véletlenül tízdolláros volt, bevágta a tűzbe, ment vissza az ablakhoz nézegetni. S utána jöttek vissza - Na, még egyszer átnézzük itt a szobát! Hátha itt mégis van valami. Egyből mentek a fotelhoz, a fotelban nem volt meg a dollár, szétborították, szóval egy óráig keresték, a végén már majdnem sírva könyörgött az illető - a házkutató ember -, hogy adja vissza, mert leltári tárgy az a tízdolláros! De akkor már a tízdolláros elégett. És az öreg Hauer így nem rejtegetett valutát… Ez valódi… "
(Részletek a Vándorparadicsom-ból)
|
«
|
»
|
© 2013