pixel
« 
pixel
«  
  »
pixel
S M T W T F S
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31
 »
pixel

L i f e - T h e a t r e - Budapest, XV. Rákospalota, sarki kocsma (Selyemeső-részlet) - 2010.06.14. hétfő (az égszakadás alatt)

2010.10.05
pixel
pohársor - gyertyakorona
(F11 & click on to enlarge)
pixel
pixel
ez az amazonasi eső valahogy összerázta lelkeinket....
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
(scan:2010.06.14. délután)
.
.
.
.
.
.
pixel
Megy az öregedő krapek a sötét utcán, megy-megyeget, körülötte hideg szél fúj, fölötte lengedező neonok, előtte – aztán mögötte – árnyéksajátmaga; előtte – aztán megint mögötte – egy reménytelen vesztes csúszik-mászik-játszadozik a földön, míg az árnyékvető kivilágított helyre nem ér, kocsmába vagy haza.
.
Ha egy utca végén sarki ajtó fényébe érkezik, a farzsebébe nyúl, még odakint a hideg utcán átnézi pénztárcáját, akad-e egy fröccsre való – jó, ha ez eszébe jut, meg kell kukkantani – Ne érjen odabent is szégyen –, aztán belép, tekintete körülfut a vendégeken – Akad-e ismerős, milyenek a jelenlevő ismeretlenek, milyen éppen a jelen? Ez az életpillanat mit ad? – ajándék vagy fájdalom lehet minden új alak is, nem csak a régiek. Selyempapírból kivágott arcok imbolyognak a nagykabáttal burkolt, fekete papírtesteken, mögöttük a kocsma gyönge, narancsvörös lámpafénye.
Belépünk, ránk vetítődik árnyuk, árnyékukba lépünk, elmozgunk, a pult felé haladunk, a part felé, súrolnak az árnyak, meg-megvillan a háttér, segítségért innen nem telefonálunk, nem is beszélünk senkihez, nem fecsegünk, az igazi férfi nem siránkozik. Az igazi nő sem siránkozik – az igazi ember egyáltalán nem siránkozik. Majd ha meghaltunk, folyhat a könnyünk a föld alatti barlangokba, vagy füstalakunkból eshetnek le a többiekre az égből könnyeink, akkor már csak felnéznek: – Esni fog! – mondják –, holott már esik, sőt esett.
.
A vendég a bádog olajkályha mellett hokedlire ül. Kigombolja kabátját, meglazítja, szétteríti a sálat, zsebre gyűri a kesztyűket meg a sapkát, és poharát megfogva elernyed pár pillanatra – körbenéz a jeleneten – Első felvonás, második szín, a játékautomaták fényponjai keringőznek-villognak.
– Nem baj, hogy nincs pénzünk játszani, gondolja, és érzi a pohár hidegét. Kalapok, nagykabátok forognak, suhognak, majd elnyugodnak szép csöndben, ajtó nyílik-zárul a füstben, zajok haladnak át a perceken.
.
A falon a fogas mellett ott a telefon. Kellene egy – két-három? – húszas! –, a gatya farzsebébe nyúlni a nagykabát alatt, kibányászni a tárcasalátát, vele hullik ez-az – Van-e egy telefonálásra aprópénzünk? –, lassú, nem feltűnő mozdulattal megnézni a tárca szakadt rekeszeit az abrosz takarásában, ahogy gyerekkorunkban játszottunk az asztal alatt, vidám félhomályba bújtunk a felnőttek és a többiek elől, most pénztárcánkat toljuk előre a sötétbe, és feltesszük szemüvegünket, hogy lássunk az asztal alatt. Mindegyik rekesz megnyílik, lapozzuk a rekeszeket – Szép regény ez, illatosak, dohánymorzsásak a lapjai, emlékek papírszeletei töltik meg arany ragyogással, villamos és buszjegyek, köztük külön rekeszben egy szállodai számla – boldogok voltunk ott három majdnem egész napig – két éjszaka, évekkel ezelőtt – állítsuk ki képzeletben Lili névre az egyik bejelentő lapot. A portás szemében titkos- vagy házas-, de pár vagyunk. Sóhajtunk egyet, visszagyűrjük a kabátok alá, hátunk mögé a tárcát – Véletlenül se hulljon belőle egyetlen emlék se az asztal alá! –, a zsebekben kezdünk el keresni.
.
A tárca emlékekkel teli, de ősi villamosjegyeket nem fogad el a fali telefon – Rejtsük el őket, talán akad egy este valaki, akinek megmutatjuk az egészet az asztalon: – Boldogok voltunk mi is! lámpafényesek, zenések voltak nekünk is egyes perceink! Simára borotváltan állunk a régi pillanatban. – Felmerül buborékokat fújva egy-két régi vidéki szálloda. És a Balaton egykori hullámai emlékdelfinek.
.
Elsüllyed a tárca, már rajta ülünk, az első tucatnyi zseb kikutatásán túl vagyunk. A tucatnyi zseb eszünkbe juttatja a régi tengeri kereskedő népek mértékegységeit, azok mind a Holddal álltak kapcsolatban, mint a nők azóta is, a tizenkettedik üres zseb után föníciai hajósnak érezzük magunkat, dohányillatúak lettek az ujjaink.
Ekkor, hirtelen, a sokadik réteg ruhában, egy soha többé meg nem található zsebben, egy valódi testmeleg rejtekben, három pénzérme – Tapogassuk ki, körméretre legalábbis húszasok. Kotrás, ügyes összemarkolás – majom-cső-banán – nem részletezem, mindegyikünkkel előfordulhat ez a szégyen, senki nem tudja meg, az akaratunk vad megfontolatlansága, vágyaink szélsőségessége, robogása, szóval igazából testünk–lelkünk, teljes emberi lényünk majompillanatai–majomszégyenei ezek. Megszerzem Lilit, gyorsan átölelem, örömömben felenged a görcs, elmúlik a félelem, kihúzom magam, kétszer akkora leszek, vagy másfélszer, és máris nem férek ki a boldogságkapun, beszorulok nevetségesen, majom leszek, Lili meg átölelt, barnuló kis banán, mely lassan romlani kezd – csak vár-várakozik az átférésre az időrésen, hogy boldogok legyünk, de így, átölelkezve nem férünk át sehol, csak itthon vacakolunk, a konyhában –, nem tudom most jobban kifejteni, viszont a bélést továbbszakítva előhúzok a zsebemből három húszast.
.
Felkelek... nem, mielőtt felkelek, magamba öntök egy hideg kortyot, azután tápászkodom fel a hokedliről, akkor indulok a falitelefon felé, hogy megetessem.
Az öngyilkoslebeszélőnek telefonálok, bedobom a pénzt, belehallgatózok a titokzatos semmibe, és akkor megszólal a leglágyabb hangocska, amit életemben hallottam. Az életben, aminek folytatására most majd e hang fog rábeszélni.
.
– A leglágyabb hang, amit eddig hallottam – eddig tehát ilyesmi nem fordult elő, ó, ha ilyen hangok vettek volna körül csak néha, forogtam volna bennük, mint a táncban, álomban, révületben, forogtam volna, közben bátorságot is merítettem volna – a gyöngyhalász! – megszólítottam volna a hangot, meg mertem volna mutatni neki én is a hangomat, nem tudom, mi lett volna ebből, hangjaink ismeretségéből, talán táncoltak volna hangjaink, mindegy, most a képzeletbeli öngyilkoslebeszélőnek telefonálok, utoljára maradt tehát ez a hang, ez az élmény.
Már tudom, hogy Lili hangja volt.
.
Még szavakat vagyunk képesek kiejteni, valóban kiesnek szavak, kiesnek egész mondatok, napok, hónapok, lehet, hogy almeicerem van? – Kisasszony – kiesik a fogam is –, szólíthatom cicámnak? ne tegye le, olyan szép a hangja... Feleségül vehetem? – hirtelen gondolat, tudom, hirtelen gondolat, de az élet is oly hirtelen, se híre se hamva, nem értesített senki se róla, és máris nyakunkon a büdös élet, kravátlink ebben a hangulatban nyakravaló, állok a falitelefon előtt, gondolatban függök–ingadozom előtte, himbálózom a falikaron, csilláron, ventillátoron, körbeforgok, árnyékom felvidítja az egybegyűlteket, színes lobogás leszek, és az a szép női hang, az nem akar semmiről lebeszélni, ő megértő. – Uram, ön most boldogtalan, mint annyian... Állok a fal előtt, lassan felébredezek, ez Lili hangja volt, de nem akar elmélyedni egy ilyen emberben.
.
Hagyjuk a zavaros álmokat, összegyűrődik nyomukban az arc, mint egy leírhatatlan origami. Lehet kihajtogatni. – Össze lehet-e egy embert nyolcnál többször hajtani? Egy fiatal lány Utópiában, a távoli Amerikában, próbálkozott mindenféle anyagokkal, végül tizenkétszer összehajtott egy aranyfüstlemezt. Átlósan hajtogatta az aranyat, aztán rájött, hogy hosszában oda-vissza is lehet hajtogatni erre alkalmas dolgokat, vásárolt hát egy égig érő vécépapír gurigát, és játszva! tizenkétszer összehajtogatta azt is. Levelet kellene írni neki, keressen magának egy férjet, rendes srác legyen szegény, nádszálkarcsú, kiéhezett atléta, antik fiú... és készüljön fel a hajtogatásra.
. 
(L.E., Selyemeső, részlet)
.
.
.
.
.
1 Comment
herczegl - nagyon jók, komálom a közvetlenséged
herczegl · 2010-06-15: 14:23
Bold Text
Italic Text
UnderLine Text
URL Link
pixel

Name
URL
pixel


Views: 637
Category: XV.kerület
pixel
Tagged: budapest
« 
pixel
 »
pixel