pixel
« 
pixel
«  
  »
pixel
S M T W T F S
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31
 »
pixel

Flowers - Budapest, VII. Thököly út 26. - Hűtőgépszervíz - 2010.09.20. hétfő

2010.12.02
pixel
F11 & click on to enlarge
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
(sc.2010.09.24.péntek)
pixel
pixel
Időtlen idők óta építkezés folyt a környéken, Szindbád arra gondolt futólag, hogy nyilván élnek errefelé, a tér körül sorfalat álló sokemeletes bérkaszárnyákban, olyan kisfiúk és kislányok, akik születésük óta úgy megszokták ezt a tájat, hogy már örökre ez marad életük első és meghatározó benyomása – a ház körül, ahol apával és anyával élünk, kerítések vannak, a kerítéseken túl meg földhányások, buckák, létrák és olyan mély gödörök, hogy a mélyüket nem is látni. Éjszaka, amikor a munkások hazamentek az építkezésről - a többség valami kopár külvárosi munkásszállásra, kevés szerencsés pedig valódi otthonba, a televízió baráti fényéhez, ritkább esetben családi hangok közé – a környék elcsöndesült, a faillatú kerítések mögött gyorsan homályba merült az a rengeteg föld, amit különböző dombokba lapátoltak a bácsik. Hatalmas homokozó volt tulajdonképpen ez a táj.
A nagyapa is megállt néha a dohányillatú, barnult klöplifüggönyök mögött, orrával megérintette azt, fényesbőrű kezével félrehúzta kicsit a csipkét a táj elől, nézett előre a sötétbe, mint egykor – most pár órára alszik a front, de nem árt figyelni. Ott, párszáz méternyire biztosan ugyanúgy kártyáznak a bebugyolált idegen katonák, karcos aluminiumedényeiket morzsákkal törülgetik alaposan, és halkan beszélnek ők is a letakart lámpájuk ismerős olajillatában otthoni történetekről. Nagyapa visszaengedte a függönyt a térre, halkan, óvatosan visszasétált a hátsó szobába, ahol a lépcső alatt kis szobát alakított ki magának, és könyvekkel zsúfolt polcok ölelték körül szétlapult párnakupacait a falépcső alatt... Szindbád szinte eltűnt ezekben a gondolatokban, valahol a Király utcában látta ezt a nagyapát, igen, emlékszik, az öregúr lányának gyönyörű szemei voltak, Szindbád próbált is valami varázslatokkal, szelid bűvöletekkel a szívébe férkőzni, de most tisztán érezte, hogy ennek a reménytelen reménykedésnek bármilyen édes emléke is csak megzavarná az előtte fekvő végtelen éjszakai térről szövögetett gondolatait.
Mire is emlékeztette őt ez a tér ilyen erősen, hogy másokat is ezekbe az emlékeibe rángatott a város és az idő különféle rétegeiből? Tényleg sokakat egy ilyen szobába tudott képzelni.
Felnézett az egyik magas házra - ezen a fronton a házsor összes épülete legalább ötemeletes volt, a legtöbb ablakban már pislákolt az élet, némelyik lakásban rémisztő, megborzasztó hidegkék fények villantak meg a függönyök fölött a mennyezeten, de egypár lakásban érző emberek élhettek, nekik melegebb, narancsosabb árnyalatú mennyezeti fényfoltjaik voltak.
Az igazi ház a következőképpen néz ki – Szindbád magában elmosolyodott -: vegyünk egy sötétkék papírlapot, vágjunk ki a barna papírból egy kisebb négyszöget, ragasszuk a kék lapra, az éjszakai égre, aztán fogjuk az iskolai csomag sárga lapját, vágjunk ki belőle kis téglalapokat, ragasszuk őket a barna alapra, a házra, készen is áll az éjszakai bérpalota, odabent lakunk az iskola és a hivatal után. Azaz a hivatal későbbi dolog, hiszen édesapa sokáig otthon feküdt, akkoriban nem volt hivatal, csak újságot olvasott, és fura, recsegős rádiót hallgatott.

Odakint, az ablakok előtt tompa szürke volt a város, fönt a magasban a királyi vár behorpadt kupolája sötétbe merült, Szindbád tanszerládájára már a szélben imbolygó nagykalapos utcai neon vetített kékes, kinti fényket, az asztal ferde lapján ott feküdt a Pesti Napló egyik világháborús kölönkiadása, az album egy szétlőtt városnál volt kinyitva, a város házainak egyáltalán nem voltak ablakai, az utcák földutak voltak, erdei ösvények kanyarogtak poros fehéren a koromsötét házfalak között. Szindbád nap közben sokat nézegette ezt a régi albumot tanulás helyett, ezért örökre meg is tanulta a háború képeit, legalább olyan jól, mint az algebrát egy jeles tanuló, aki a matematikát tanulmányozta volna a haditudósítók olajszínű kis képei helyett.
De Szindbád nem egész nap a romok varázslatos fényképeit nézegette, néha hosszan felnézett az albumokból, átbámult az opálos ablakokon, keresztül a szobanövényeken. Tanulópadja a nagyszoba egy kiugró részében állt, fikuszok, filodendronok és egy nagy kaktuszgyűjtemény mögött, szinte láthatatlanul. Szindbád egyik feladata volt minden reggel meglocsolni ezt a rengeteg növényt, akik lassan elfoglalták magunknak az össszes ablakokat, és tanulópadja fölé borultak. Félre kellett kotornia a filodendron nagy hűvös tányérleveleit, úgy teremtett magának egy kis helyet, ahová lerakhatja a titokzatos albumokat.
Az egyik számára legkedvesebb lapon kétségbeesett emberek álltak, az asszonyok nagy kendőkbe tekerték magukat, közülük elég soknál kisebb batyúk is voltak, bábúszerű gyerekek. Egy téren álltak, de ez eredetileg nem lehetett tér, bár körben különféle épületek magasodtak, ez a tér csak úgy keletkezett valahol, ahonnan eltűntek a házak. Átfújt rajta a szél egy lakóház vagy templom helyén, ezért egy védettebb sarokban húzódott meg a kis csoport, és összebújtak – a fényképen látszott, hogy egyetlen ember sem beszél. A fényképészre is szokott gondolni Szindbád, nyilván a fotográfus is szótlanul állt, csak a lábai látszottak, mert egy fekete lepedő borította fejét és vállait.
Ezek a képek, és a hozzájuk képzelt történetek voltak Szindbád gyerekkorának legerősebb élményei, persze a dupla ablakok és szobanövények mögötti szürke utcával együtt, meg fönt a vízivárosi Fő utca végének magasában a horpadt kupolával.
Ezt érezte most is, amikor e sok évtizeddel későbbi estén itt álldogált, a tágas, huzatos pesti téren. Ezért gondolt a lakások derengő négyszögei mögé kikukucskáló gyerekeket, ezért érezte lövészárkoknak az építkezés földhányásait, ez a régi hangulat ragadta magával, először föl az ismeretlen ismerős szobákba, majd gondolatban óvatosan átlépkedve a lakók kis világain, illatszigetein lassan el az ablakaik elé, hogy aztán mindegyiküktől kinézzen a múltra.

.
.
.
.
.
.
.

Szindbad másik meséje

http://www.photoblog.com/utazo/2010/11/26/

.
.
.
.
Bold Text
Italic Text
UnderLine Text
URL Link
pixel

Name
URL
pixel


Views: 517
Category: VII.kerület
pixel
Tagged: budapest
« 
pixel
 »
pixel