|
«
 |
»
|
DreamGrave - Szindbád ijesztő álma - 2010.10.17-18. vasárnap-hétfő
2010.12.22
Szindbád ijesztő álma
Biztos, ami biztos, Szindbád a nyakára tekert egy jó meleg gyapjúsálat. A finombőrű fiatal lánykák éppen az ilyenre mondják finnyásan, hogy szúúróós, és odébb röppenek előle, amikor az ember a nyakukba akarja adni, hogy ezzel is megvédje őket, abban a tévhitben, hogy a gyöngék egyúttal védtelenek. A karcsú, fehérbőrű lánykák odébb röppennek ilyenkor
- Juj, ez szúr!
Szindbád igazán nem akart túlozni, nem akarta magát dicsérni, ezúttal tényleg semmiképpen, hiszen éppen egyedül volt a végtelen nagyvilág szemmel belátható darabján, mint egy tölgyfa – már ha a kövezett konyha fűszernövényei közt kedve kerekedne ilyen hosszú életű élőlénynek valami végtelen életkalandba kezdenie odafönt, a harmadik emeleten.
Ezzel zárult a gondolatok köre, és a hajós körülbelül ennek az igazán nem túl nagy gondolati körnek a végén – igen, egy kör végén –, egy hosszú családi gyufaszállal meggyújtotta a kék gázlángot a sparhelten, és rátette a piros zománcbögrét a vízzel, azaz nekilátott elkészíteni a reggeli fekete levesét.
Még nem volt teljesen saját maga, vagy pont fordítva, még pár pillanatig – ó, el kellene valahogy nyújtani! – még saját maga volt, mert ez tényleg vitatható, álmainkból a reggelbe zuhanva megszületünk vagy meghalunk, életre születünk, vagy életre halunk.
Szindbád, lévén csak hajós, nem volt valami fényesre művel elme, de ekkor, a tűzhely mellett, feje búbjával a falra tűzdelt fűszernövények szelíd illatfelhőjébe érve egy régi mondat jutott eszébe – mély álmában ily tüneményeket észlel az érzék, s holtuk után, mondják, így szállongnak a lelkek...
Mi is volt az az álom, ami még a feketekávézás szent szertartásába is elkísérte az utazót? Hát nem volt valami szívet melengető hangulata ennek az éjszakai utazásnak – persze, fekete volt, vagy egy Van Dyck piktorról elnevezett, hm, eléggé kávészín, sötétbarna árnyalat – lehet, hogy már álmában megérezte a kinti, függönyök mögötti világ borús hidegét az álmodó?
Nem maradt meg az egész, bár az a maradék még ott lebegett a teste körül a tágas lakás reggeli félhomályos termeiben, és ott úszott kavarogva, csavarodva véredényeiben, mint azoknak a régi könyveknek márványozott belső borítóján az olajfesték varázslatos, kábító csigavonalai.
Szindbád játszott ilyet gyermekkorában. Az idős eperjesi hölgy, aki lényegében egyedül felnevelte, nem csak az ólomöntés, a vetőkártya és a szeánszok rejtelmeit ismerte, de a márványozásra is megtanította a sors különös tréfájából öreg kezei alá került kisfiút. A konyhában űzték ketten a régebbi korokban bizonyosan halálos büntetéseket hozó okkult kísérleteiket.
Csodálatos volt, amint az olajfesték úszni kezdett a nagy porcelántálon, és a néni egy fésűvel vonalakat húzott bele, most Szindbád már öreg, a kísérleteik régi helyszínén ismeretlenek élnek, az ismerősök meghaltak...
– Mit is mondott az ólomöntés? de jó lenne most emlékezni erre! Fura, nagy fésű volt, a néni vén keze nagyon kecses, szinte táncoló mozdulattal röpködött a víz felszíne felett, és a színek elkezdtek engedelmeskedni e mozdulatoknak, összekeveredtek, illedelmesen, olyan rendezetten, mint a báltermek alakjai a csillárok alatt.
A konyhában egyébként bádogtányér fedte a villanykörtét, félhomály terjengett, mert gyönge volt az a villanykörte, a falikúton Janczer Frigyes neve állt, kicsi rézcsap engedte ki vagy zárta a csőbe a vizet, a konyhaasztalt, min okkult kísérleteiket végezték ketten, tükörfényesre kopott bádoglemez borította, a széleinél lehajlott a falapról, a teteje hepehupás volt, hogy a kiömlött mongol tea feketés tócsákban megállt rajta.
Nagyon szép lett a víz tetején úszó kanyargós minta, ma már úgy mondta volna Szindbád, hogy fájdalmasan gyönyörű, de tudta, hogy ez a kicsit szívetmarkoló érzés igazából nem is a színnek vagy a formának a sajátja, csak a néni múlandó életéből kölcsönözték a fájdalmat azok szívtelen formák és lélektelen színek.
Mi úszott ma reggel a hajós agyának felszínén, mi kavargott úgy, mint az a régi tarka festék a hűvös, kövezett konyhában a budai Víziváros magas árnyékkaszárnyájának mélyén? Az éjjeli álom visszfénye, egy olyan színárnyalat valahol a szemünk mögött, melyről ijesztő bizonyossággal tudjuk, hogy örökre szétoszolhat bármelyik pillanatban.
A hajós a gázláng kékjét nézte, és mélyen belélegezte a kávéillatot. – Mindent más ponton érzünk, minden ízt, minden illatot, minden színárnyalatot, minden embert, minden dallamot, minden örömöt, minden bánatot. Ha ez az álom még tartott, akkor Szindbád még a sötét éjszakai utcán feküdt régi osztálytársa mellett egy koszosfehér paplan alatt, az aszfalton, hideg volt, ők ketten a földön aludtak az utcán, egymás mellett, nem tudni, hogyan kerültek oda, egyszerre sötét reggel lett, egy-egy nő érkezett fejük mögül hátulról, megalázóan fölöttük lépkedett el, egészek a fejük mellett, ők még csak ébredeztek, előbb Szindbád nyitotta ki a szemeit, nagy nehezen, az éppen érkező nő lábai szépek voltak, de nagyon hamar továbbtáncoltak, már messzire jártak, kopogtak a léptek, a nő visszanézett, lefelé a földön fekvő férfialakokra, enyhe, de jól érzékelhető megvetés villant amúgy, máskor, mások számára – vagy akár Szindbád számára is – csábító tekintetében. Undorodás.
Ezzel a fájdalommal feküdtek a paplan alatt a régi osztálytársával, az álom egyébként, mint talán már kitalálható, nagyon fájt. Később kiderült, hogy nincsenek is olyan elérhetetlen messzeségben az otthontól, hiszen a földre terített paplanuk mellől ismerős hangok hallatszottak, valami nagy ablaküveg volt ott, vitrin, egy nagy terem ablaka, bent nem volt világos, nem világítottak semmiféle szövétnekkel, mécsessel, csodalámpással, csak a reggel ólomszürke fénye világított be abba a terembe laposan, ott a házfelügyelő hangja hallatszott, bérbe fogják adni a helyiséget, ekkor már felébredhettek ők ketten odakint, mert már nem csak beláttak, de bent is voltak, a falon kis kampókon napszemüvegek lógtak, de elég ócskák, porosak, a férfi és a nő egy távolabbi pult, vagy alacsony szekreter mögött beszélgettek halkabban, aztán a két alakhoz fordultak, hogy megbeszéljék a kiállítást – Milyen kiállítást – kérdezte gondolatban Szindbád –, Hát nem is igazi kiállítás, de lesz plakátja, és már az is nagyszerű dolog, a pénz másra kell, a kiállítónak csak a plakát marad, de azt elteheti, lesz egy szép emlékplakátja. Akkor ez a két alak, a férfi, aki mintha egy gépszerelőműhelyben lett volna mester, meg a házfelügyelő, aki egy alacsony asszonyság volt, eltűntek a csudába, és ottmaradtak a tágas, koszos teremben Szindbád meg az osztálytársa. A földön ott feküdt a paplan a mocsokban, mezítláb voltak, és megint mintha távol lettek volna az otthonuktól, akkor lépett be a nő. Kiderült, hogy ő kötötte az összes színes papucsokat, amiket eddig észre sem vettek, a hajós már húzta is fel az egyiket, de a nő megállította, és a színpompás kötött papucs helyett kezébe nyomott egy egérszürke darabot. – Mindegy, abban is jobb lesz hazamenni, mint mezítláb végigvánszorogni a városon megint csupa lenéző tekintet között szégyenkezve, szemlesütve osonni.
Körülbelül eddig tartott az álom, amit a hajós még az álmok rendes idején álmodott, azaz a tudós bácsik szerint a felébredés előtti néhány percben, legfeljebb negyedórában, körülbelül eddig tartott rendes menete, de valahogy kiszökött, és most a színes papucsok, falra akasztott öreg napszemüvegek itt voltak körülötte mind a konyhában.
A feketekávé átforrósította Szindbád egész lelkét, jóleső érzéssel tapasztalta, hogy ez az illatos, aromás anyag nem pusztította el az álom tónusait, csak hozzájuk keveredett, mintha a néni fésűjével átsimított volna a feketekávén, a reggelen és az álmokon, és ezt a hármat, és még ki tudja mennyiféle tarka illatos dolgot egy nagy színkavarodásba fésült volna a konyha egében és Szindbád agyában.
Aztán már elmúltak ezek a dolgok, végül is elhalványultak a színek, Edward Grieg Peer Gyntje szólt valahol, lehet, hogy igazából sehol, egyetlen egy dolog azonban makacsul megmaradt, a konyha légterében, a kávé maradék illatában ott állt haloványan, mégis teljesen felismerhetően egy ember, az a régi osztálytárs, akivel Szindbád együtt fagyoskodott álmában az idegen utca aszfaltján. Lehet, hogy eltévedtek, lehet, hogy csak úgy lefeküdtek valahol végképp holtfáradtan, és Szindbád, mert ő már lekortyolta a forró feketekávét, már hazaért, de az osztálytárs valahogy lemaradhatott, még nem ért el a kávéhoz, lehet, hogy nem is ér oda, itt állt hát kétségbeesetten, az álomból itt ragadt, és a hajós szemei felé bámult a kávé illatából.
Odakint ömlött az eső, kopogott a bádogpárkányokon. Hideg is volt, meg sötét, a lámpák fakón világítottak, az alak alig volt kivehető, de holtbiztosan lehetett tudni, hogy kicsoda. Egy-egy körvonal olyan mélyen jellemző, hízhatunk, fogyhatunk, a lényeg, az esszencia azonos marad, az arányoktól sohasem szabadulhatunk, kilókat szedhetünk magunkra, mázsáktól szabadulhatunk, minduntalan csak a saját reggeleinkre ébredünk, legyünk párdekányi, koszlott kisegerek, vagy óriási, jólöltözött ördögök. – Szóval ez itt Ádám, állapította meg a hajós. Nem szóltak egymáshoz.
A megszólalás kényszere, mániája... de hát beszélünk így is, tudom, mit akarok mondani, át is gondoltam egyetlen pillanat tört része alatt, egy Alt Wien csésze tört része alatt, egy élet tört része alatt, ő meg merően bámul, átfázott az álombeli éjszakán, kicsit nevet a kiállításomon, aminek csak plakátja lesz, elábrándozik a hatalmas napszemüvegeken, de az arcán nem mozdul egyetlen kis izom sem. Néha eltűnik, akkor kilátok a függőfolyosóra, átlátok rajta, átengedi magán a tekintetem, hogy megnyugodjak, ilyenkor is közöl velem valamit, hogy nem kell félnem, hogy ha nem félek, nem kell félnem. Csak akkor kell rettegnem, ha eleve félek.
Szindbád ebben a pillanatban a konyha közepén állt, ha mindketten léteztek volna, akkor éppen összeért volna osztálytársával az orruk, de Szindbád biztos volt benne, hogy Ádám nem is létezik, csak mint álom, úgy viszont nagyon is – ez volt az a pontja az egész gondolatsornak, amikor hirtelen ellenkezőjére váltott a film, a negatívjára fordult a szalag, fonákjára, a katicabogár ezen a ponton ért a célba, onnantól már egy másik dimenzióban éldegélte a hét pöttyéletet – hét pöttyöm életét – fűzte hozzá magában Szindbád, és a saját vacak kis viccén remek jót nevetett – azt már nem magában hanem a konyhába szerteszét, egészen a szomszéd kínaiakig. Tudta jól, hogy ha nevet vagy táncol, vagy hatalmas bulit rendez, minek rendetlen keretében mindenki pucérra vetkőzik és aztán pucéran prémbundákba öltözködik, majd, és ezt a szálat már nem követte a hajós, csodálatos dolgok történnek a függőfolyosón... egy dolog biztos, hogy feljelentés lesz a boldogság vége, és a feljelentő biztosan nem kínai lesz.
A pont, hol a hajós nagyon elszomorodott, az volt, hogy ha nem ér össze az orruk, azt is jelentheti, hogy ő maga, Szindbád, a hajós sem létezik. Sőt, lehet, hogy csak Ádám él, ez a fakó kísértetalak még mindig valóságos, a Szindbád életében tapasztalt legfurább alak, a valaha általa érzékelt, általa átélt legnagyobb vesztes túlélte őt. Ekkor a hajós lehajtotta a fejét és a mesére gondolt. Elmondom, miről szólt a mese, magát a mesét nem lehet elmondani.
Valamikor régen, amikor felépítették azt a nagy világvárost, ahol Szindbád és az osztálytársa életüket, már nyíltan kimondhatjuk, leélték, ahogy egy ház is leég, szóval amikor azt a világvárost a Rákos mezéjének porából és sarából égig emelték hiún, sok nyelven beszélő tót, sváb, zsidó, talján és egyéb felsorolhatatlan emberek, volt egyszer egy építőmester, akinek a legfőbb feladata a bontás volt, mert a hüjje régi közhely igaz, mint mindannyian a hüjjje sőt baromi gonosz régi közhelyek, ez ugyanis a közhelyek bosszúja, nos ez a közhely úgy szólt, hogy ahol építeni akarnak valamit, először meg kell tanulni bontani, és ezért valahonnan vidékről – a Szamosközből vagy a Bodrogzúgból felutazott a majdani nagyváros helyére egy kicsi ember, fellépkedett a házak tetejére, amiket le kellett bontania. Felment észrevétlenül, azt mikor már fent volt, akkor, bár kicsi tökmag lett az égen, de mégis tökéletesen látszott, a lentiek sikoltoztak, éljeneztek, ki-ki vérmérséklete szerint, ő meg meghajolt, már amennyire egy ilyen kicsi ember meg tud hajolni, aki szinte csak akkora, mint a cilinder. Mert az emberke fején kürtőkalap trónolt, és ettől a feketeöltönyös bácsika olyan lett, mint pár évtizeddel később a japán miniszterelnök az amerikai hadihajón. Ő is cilindert viselt, amikor leült a hadihajó fedélzetének közepére tett asztalhoz, és az ingadozó hajófedélzeten csúszkáló ebédlőasztalon aláírta hazája fegyverletételét. Aznap sok ezer fanatikus kettévágta magát a pillangókisasszony távoli hazájában, erről Szindbád és az osztálytársa sokat beszéltek halkan a matematika óra alatt a matematika helyett, a szeppokuról. Meghajolt tehát a kicsi bontómester, és ezzel a meghajlással elbúcsúztatta a halálbamenő régi házat, minek a helyén valaki majd egy szép új tornyot fog építeni.
Ezt a történetet Szindbád az osztálytársától hallotta egykor, vagy egy évszázaddal ezelőtt. Akkor még mindkettőjüknek éltek a szülei, a hajós apjának pedig megvolt majdnem az egész üveg szénakölnije, éppen az az illat, amit Alvinczy Eduárd fröcskölt foltos szerencsenadrágjára, mielőtt csajozni ment. Később az osztálytárs könyvtáros lett, ez itt egy lehetséges meseelágazás, de csak a mese ágazhat el szabadon, Ádám élete tovább zuhant a föld felé, éjjeliőr lett a nagybani zöldségpiacon – Éjszaki munka! Érted?! Éjszakai munka, öregem! - ilyet nem lehet kitalálni... ilyet csak az élet... mert az ember semmit de semmi... a hajós ekkor sírt, a kitalált férfi giccsé omlott össze, valami régi regény a kisasszonyok asztalán úgy írta volna, a kőből faragott arcú férfi meleg barna szemeiből folytak a könnyek, az igazság az volt, hogy Szindbád mozdulatlanul állt, zárt szájjal, mégis úgy érezte, hogy teljes erejéből üvölt. Élt tovább a percekben, még csak meg sem billent, de lényegében térdre esett, beleakadt a másik ember sorsába, elbotlott életvonalában - talán ezért álmodta, hogy együtt fekszenek az utcán, a paplan alatt, arra nem emlékezett, hogy összebújtak-e a jéghidegben, hogy meg ne fagyjanak, biztosan nem.
Holtra fagytak mindketten, mire az a nő megérkezett, az első reggeli nő a fejük mögül, aki olyan lenézően nézett le rájuk, de hát egy lentire igazán nem lehet őszintén fölnézni, legalábbis nehéz.
Szindbád agyán valahogy így haladt keresztül az aznapesti álom, ez volt az álom Szindbád fejéből kivezető útvonala. Ekkor a hajós lángra lobbantott egy szál gyertyát, először abban az esztendőben.
(Józsefváros, Napház, 2010.október 18. hétfő)
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
A tengerész Szindbád régebbi meséi
http://www.photoblog.com/utazo/2010/12/02/
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Biztos, ami biztos, Szindbád a nyakára tekert egy jó meleg gyapjúsálat. A finombőrű fiatal lánykák éppen az ilyenre mondják finnyásan, hogy szúúróós, és odébb röppenek előle, amikor az ember a nyakukba akarja adni, hogy ezzel is megvédje őket, abban a tévhitben, hogy a gyöngék egyúttal védtelenek. A karcsú, fehérbőrű lánykák odébb röppennek ilyenkor
- Juj, ez szúr!
Szindbád igazán nem akart túlozni, nem akarta magát dicsérni, ezúttal tényleg semmiképpen, hiszen éppen egyedül volt a végtelen nagyvilág szemmel belátható darabján, mint egy tölgyfa – már ha a kövezett konyha fűszernövényei közt kedve kerekedne ilyen hosszú életű élőlénynek valami végtelen életkalandba kezdenie odafönt, a harmadik emeleten.
Ezzel zárult a gondolatok köre, és a hajós körülbelül ennek az igazán nem túl nagy gondolati körnek a végén – igen, egy kör végén –, egy hosszú családi gyufaszállal meggyújtotta a kék gázlángot a sparhelten, és rátette a piros zománcbögrét a vízzel, azaz nekilátott elkészíteni a reggeli fekete levesét.
Még nem volt teljesen saját maga, vagy pont fordítva, még pár pillanatig – ó, el kellene valahogy nyújtani! – még saját maga volt, mert ez tényleg vitatható, álmainkból a reggelbe zuhanva megszületünk vagy meghalunk, életre születünk, vagy életre halunk.
Szindbád, lévén csak hajós, nem volt valami fényesre művel elme, de ekkor, a tűzhely mellett, feje búbjával a falra tűzdelt fűszernövények szelíd illatfelhőjébe érve egy régi mondat jutott eszébe – mély álmában ily tüneményeket észlel az érzék, s holtuk után, mondják, így szállongnak a lelkek...
Mi is volt az az álom, ami még a feketekávézás szent szertartásába is elkísérte az utazót? Hát nem volt valami szívet melengető hangulata ennek az éjszakai utazásnak – persze, fekete volt, vagy egy Van Dyck piktorról elnevezett, hm, eléggé kávészín, sötétbarna árnyalat – lehet, hogy már álmában megérezte a kinti, függönyök mögötti világ borús hidegét az álmodó?
Nem maradt meg az egész, bár az a maradék még ott lebegett a teste körül a tágas lakás reggeli félhomályos termeiben, és ott úszott kavarogva, csavarodva véredényeiben, mint azoknak a régi könyveknek márványozott belső borítóján az olajfesték varázslatos, kábító csigavonalai.
Szindbád játszott ilyet gyermekkorában. Az idős eperjesi hölgy, aki lényegében egyedül felnevelte, nem csak az ólomöntés, a vetőkártya és a szeánszok rejtelmeit ismerte, de a márványozásra is megtanította a sors különös tréfájából öreg kezei alá került kisfiút. A konyhában űzték ketten a régebbi korokban bizonyosan halálos büntetéseket hozó okkult kísérleteiket.
Csodálatos volt, amint az olajfesték úszni kezdett a nagy porcelántálon, és a néni egy fésűvel vonalakat húzott bele, most Szindbád már öreg, a kísérleteik régi helyszínén ismeretlenek élnek, az ismerősök meghaltak...
– Mit is mondott az ólomöntés? de jó lenne most emlékezni erre! Fura, nagy fésű volt, a néni vén keze nagyon kecses, szinte táncoló mozdulattal röpködött a víz felszíne felett, és a színek elkezdtek engedelmeskedni e mozdulatoknak, összekeveredtek, illedelmesen, olyan rendezetten, mint a báltermek alakjai a csillárok alatt.
A konyhában egyébként bádogtányér fedte a villanykörtét, félhomály terjengett, mert gyönge volt az a villanykörte, a falikúton Janczer Frigyes neve állt, kicsi rézcsap engedte ki vagy zárta a csőbe a vizet, a konyhaasztalt, min okkult kísérleteiket végezték ketten, tükörfényesre kopott bádoglemez borította, a széleinél lehajlott a falapról, a teteje hepehupás volt, hogy a kiömlött mongol tea feketés tócsákban megállt rajta.
Nagyon szép lett a víz tetején úszó kanyargós minta, ma már úgy mondta volna Szindbád, hogy fájdalmasan gyönyörű, de tudta, hogy ez a kicsit szívetmarkoló érzés igazából nem is a színnek vagy a formának a sajátja, csak a néni múlandó életéből kölcsönözték a fájdalmat azok szívtelen formák és lélektelen színek.
Mi úszott ma reggel a hajós agyának felszínén, mi kavargott úgy, mint az a régi tarka festék a hűvös, kövezett konyhában a budai Víziváros magas árnyékkaszárnyájának mélyén? Az éjjeli álom visszfénye, egy olyan színárnyalat valahol a szemünk mögött, melyről ijesztő bizonyossággal tudjuk, hogy örökre szétoszolhat bármelyik pillanatban.
A hajós a gázláng kékjét nézte, és mélyen belélegezte a kávéillatot. – Mindent más ponton érzünk, minden ízt, minden illatot, minden színárnyalatot, minden embert, minden dallamot, minden örömöt, minden bánatot. Ha ez az álom még tartott, akkor Szindbád még a sötét éjszakai utcán feküdt régi osztálytársa mellett egy koszosfehér paplan alatt, az aszfalton, hideg volt, ők ketten a földön aludtak az utcán, egymás mellett, nem tudni, hogyan kerültek oda, egyszerre sötét reggel lett, egy-egy nő érkezett fejük mögül hátulról, megalázóan fölöttük lépkedett el, egészek a fejük mellett, ők még csak ébredeztek, előbb Szindbád nyitotta ki a szemeit, nagy nehezen, az éppen érkező nő lábai szépek voltak, de nagyon hamar továbbtáncoltak, már messzire jártak, kopogtak a léptek, a nő visszanézett, lefelé a földön fekvő férfialakokra, enyhe, de jól érzékelhető megvetés villant amúgy, máskor, mások számára – vagy akár Szindbád számára is – csábító tekintetében. Undorodás.
Ezzel a fájdalommal feküdtek a paplan alatt a régi osztálytársával, az álom egyébként, mint talán már kitalálható, nagyon fájt. Később kiderült, hogy nincsenek is olyan elérhetetlen messzeségben az otthontól, hiszen a földre terített paplanuk mellől ismerős hangok hallatszottak, valami nagy ablaküveg volt ott, vitrin, egy nagy terem ablaka, bent nem volt világos, nem világítottak semmiféle szövétnekkel, mécsessel, csodalámpással, csak a reggel ólomszürke fénye világított be abba a terembe laposan, ott a házfelügyelő hangja hallatszott, bérbe fogják adni a helyiséget, ekkor már felébredhettek ők ketten odakint, mert már nem csak beláttak, de bent is voltak, a falon kis kampókon napszemüvegek lógtak, de elég ócskák, porosak, a férfi és a nő egy távolabbi pult, vagy alacsony szekreter mögött beszélgettek halkabban, aztán a két alakhoz fordultak, hogy megbeszéljék a kiállítást – Milyen kiállítást – kérdezte gondolatban Szindbád –, Hát nem is igazi kiállítás, de lesz plakátja, és már az is nagyszerű dolog, a pénz másra kell, a kiállítónak csak a plakát marad, de azt elteheti, lesz egy szép emlékplakátja. Akkor ez a két alak, a férfi, aki mintha egy gépszerelőműhelyben lett volna mester, meg a házfelügyelő, aki egy alacsony asszonyság volt, eltűntek a csudába, és ottmaradtak a tágas, koszos teremben Szindbád meg az osztálytársa. A földön ott feküdt a paplan a mocsokban, mezítláb voltak, és megint mintha távol lettek volna az otthonuktól, akkor lépett be a nő. Kiderült, hogy ő kötötte az összes színes papucsokat, amiket eddig észre sem vettek, a hajós már húzta is fel az egyiket, de a nő megállította, és a színpompás kötött papucs helyett kezébe nyomott egy egérszürke darabot. – Mindegy, abban is jobb lesz hazamenni, mint mezítláb végigvánszorogni a városon megint csupa lenéző tekintet között szégyenkezve, szemlesütve osonni.
Körülbelül eddig tartott az álom, amit a hajós még az álmok rendes idején álmodott, azaz a tudós bácsik szerint a felébredés előtti néhány percben, legfeljebb negyedórában, körülbelül eddig tartott rendes menete, de valahogy kiszökött, és most a színes papucsok, falra akasztott öreg napszemüvegek itt voltak körülötte mind a konyhában.
A feketekávé átforrósította Szindbád egész lelkét, jóleső érzéssel tapasztalta, hogy ez az illatos, aromás anyag nem pusztította el az álom tónusait, csak hozzájuk keveredett, mintha a néni fésűjével átsimított volna a feketekávén, a reggelen és az álmokon, és ezt a hármat, és még ki tudja mennyiféle tarka illatos dolgot egy nagy színkavarodásba fésült volna a konyha egében és Szindbád agyában.
Aztán már elmúltak ezek a dolgok, végül is elhalványultak a színek, Edward Grieg Peer Gyntje szólt valahol, lehet, hogy igazából sehol, egyetlen egy dolog azonban makacsul megmaradt, a konyha légterében, a kávé maradék illatában ott állt haloványan, mégis teljesen felismerhetően egy ember, az a régi osztálytárs, akivel Szindbád együtt fagyoskodott álmában az idegen utca aszfaltján. Lehet, hogy eltévedtek, lehet, hogy csak úgy lefeküdtek valahol végképp holtfáradtan, és Szindbád, mert ő már lekortyolta a forró feketekávét, már hazaért, de az osztálytárs valahogy lemaradhatott, még nem ért el a kávéhoz, lehet, hogy nem is ér oda, itt állt hát kétségbeesetten, az álomból itt ragadt, és a hajós szemei felé bámult a kávé illatából.
Odakint ömlött az eső, kopogott a bádogpárkányokon. Hideg is volt, meg sötét, a lámpák fakón világítottak, az alak alig volt kivehető, de holtbiztosan lehetett tudni, hogy kicsoda. Egy-egy körvonal olyan mélyen jellemző, hízhatunk, fogyhatunk, a lényeg, az esszencia azonos marad, az arányoktól sohasem szabadulhatunk, kilókat szedhetünk magunkra, mázsáktól szabadulhatunk, minduntalan csak a saját reggeleinkre ébredünk, legyünk párdekányi, koszlott kisegerek, vagy óriási, jólöltözött ördögök. – Szóval ez itt Ádám, állapította meg a hajós. Nem szóltak egymáshoz.
A megszólalás kényszere, mániája... de hát beszélünk így is, tudom, mit akarok mondani, át is gondoltam egyetlen pillanat tört része alatt, egy Alt Wien csésze tört része alatt, egy élet tört része alatt, ő meg merően bámul, átfázott az álombeli éjszakán, kicsit nevet a kiállításomon, aminek csak plakátja lesz, elábrándozik a hatalmas napszemüvegeken, de az arcán nem mozdul egyetlen kis izom sem. Néha eltűnik, akkor kilátok a függőfolyosóra, átlátok rajta, átengedi magán a tekintetem, hogy megnyugodjak, ilyenkor is közöl velem valamit, hogy nem kell félnem, hogy ha nem félek, nem kell félnem. Csak akkor kell rettegnem, ha eleve félek.
Szindbád ebben a pillanatban a konyha közepén állt, ha mindketten léteztek volna, akkor éppen összeért volna osztálytársával az orruk, de Szindbád biztos volt benne, hogy Ádám nem is létezik, csak mint álom, úgy viszont nagyon is – ez volt az a pontja az egész gondolatsornak, amikor hirtelen ellenkezőjére váltott a film, a negatívjára fordult a szalag, fonákjára, a katicabogár ezen a ponton ért a célba, onnantól már egy másik dimenzióban éldegélte a hét pöttyéletet – hét pöttyöm életét – fűzte hozzá magában Szindbád, és a saját vacak kis viccén remek jót nevetett – azt már nem magában hanem a konyhába szerteszét, egészen a szomszéd kínaiakig. Tudta jól, hogy ha nevet vagy táncol, vagy hatalmas bulit rendez, minek rendetlen keretében mindenki pucérra vetkőzik és aztán pucéran prémbundákba öltözködik, majd, és ezt a szálat már nem követte a hajós, csodálatos dolgok történnek a függőfolyosón... egy dolog biztos, hogy feljelentés lesz a boldogság vége, és a feljelentő biztosan nem kínai lesz.
A pont, hol a hajós nagyon elszomorodott, az volt, hogy ha nem ér össze az orruk, azt is jelentheti, hogy ő maga, Szindbád, a hajós sem létezik. Sőt, lehet, hogy csak Ádám él, ez a fakó kísértetalak még mindig valóságos, a Szindbád életében tapasztalt legfurább alak, a valaha általa érzékelt, általa átélt legnagyobb vesztes túlélte őt. Ekkor a hajós lehajtotta a fejét és a mesére gondolt. Elmondom, miről szólt a mese, magát a mesét nem lehet elmondani.
Valamikor régen, amikor felépítették azt a nagy világvárost, ahol Szindbád és az osztálytársa életüket, már nyíltan kimondhatjuk, leélték, ahogy egy ház is leég, szóval amikor azt a világvárost a Rákos mezéjének porából és sarából égig emelték hiún, sok nyelven beszélő tót, sváb, zsidó, talján és egyéb felsorolhatatlan emberek, volt egyszer egy építőmester, akinek a legfőbb feladata a bontás volt, mert a hüjje régi közhely igaz, mint mindannyian a hüjjje sőt baromi gonosz régi közhelyek, ez ugyanis a közhelyek bosszúja, nos ez a közhely úgy szólt, hogy ahol építeni akarnak valamit, először meg kell tanulni bontani, és ezért valahonnan vidékről – a Szamosközből vagy a Bodrogzúgból felutazott a majdani nagyváros helyére egy kicsi ember, fellépkedett a házak tetejére, amiket le kellett bontania. Felment észrevétlenül, azt mikor már fent volt, akkor, bár kicsi tökmag lett az égen, de mégis tökéletesen látszott, a lentiek sikoltoztak, éljeneztek, ki-ki vérmérséklete szerint, ő meg meghajolt, már amennyire egy ilyen kicsi ember meg tud hajolni, aki szinte csak akkora, mint a cilinder. Mert az emberke fején kürtőkalap trónolt, és ettől a feketeöltönyös bácsika olyan lett, mint pár évtizeddel később a japán miniszterelnök az amerikai hadihajón. Ő is cilindert viselt, amikor leült a hadihajó fedélzetének közepére tett asztalhoz, és az ingadozó hajófedélzeten csúszkáló ebédlőasztalon aláírta hazája fegyverletételét. Aznap sok ezer fanatikus kettévágta magát a pillangókisasszony távoli hazájában, erről Szindbád és az osztálytársa sokat beszéltek halkan a matematika óra alatt a matematika helyett, a szeppokuról. Meghajolt tehát a kicsi bontómester, és ezzel a meghajlással elbúcsúztatta a halálbamenő régi házat, minek a helyén valaki majd egy szép új tornyot fog építeni.
Ezt a történetet Szindbád az osztálytársától hallotta egykor, vagy egy évszázaddal ezelőtt. Akkor még mindkettőjüknek éltek a szülei, a hajós apjának pedig megvolt majdnem az egész üveg szénakölnije, éppen az az illat, amit Alvinczy Eduárd fröcskölt foltos szerencsenadrágjára, mielőtt csajozni ment. Később az osztálytárs könyvtáros lett, ez itt egy lehetséges meseelágazás, de csak a mese ágazhat el szabadon, Ádám élete tovább zuhant a föld felé, éjjeliőr lett a nagybani zöldségpiacon – Éjszaki munka! Érted?! Éjszakai munka, öregem! - ilyet nem lehet kitalálni... ilyet csak az élet... mert az ember semmit de semmi... a hajós ekkor sírt, a kitalált férfi giccsé omlott össze, valami régi regény a kisasszonyok asztalán úgy írta volna, a kőből faragott arcú férfi meleg barna szemeiből folytak a könnyek, az igazság az volt, hogy Szindbád mozdulatlanul állt, zárt szájjal, mégis úgy érezte, hogy teljes erejéből üvölt. Élt tovább a percekben, még csak meg sem billent, de lényegében térdre esett, beleakadt a másik ember sorsába, elbotlott életvonalában - talán ezért álmodta, hogy együtt fekszenek az utcán, a paplan alatt, arra nem emlékezett, hogy összebújtak-e a jéghidegben, hogy meg ne fagyjanak, biztosan nem.
Holtra fagytak mindketten, mire az a nő megérkezett, az első reggeli nő a fejük mögül, aki olyan lenézően nézett le rájuk, de hát egy lentire igazán nem lehet őszintén fölnézni, legalábbis nehéz.
Szindbád agyán valahogy így haladt keresztül az aznapesti álom, ez volt az álom Szindbád fejéből kivezető útvonala. Ekkor a hajós lángra lobbantott egy szál gyertyát, először abban az esztendőben.
(Józsefváros, Napház, 2010.október 18. hétfő)
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
A tengerész Szindbád régebbi meséi
http://www.photoblog.com/utazo/2010/12/02/
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
1
Comment
 |
megnézed, elolvasod. többször is. rájössz, nincs mit hozzátenni. legföljebb elvenni.
lyency · 2010-10-18: 20:30
|
|
«
|
»
|
© 2013