pixel
« 
pixel
«  
  »
pixel
S M T W T F S
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31
 »
pixel

"Bevásárlóközpont" - Budapest, VIII. Józsefváros, Lujza utca 17. (II.) - 2011.05.08. vasárnap

2011.07.20
pixel
F11 & click on to enlarge
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
pixel
(sc.2011.05.08. vasárnap)
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
pixel
A hetedik szoba

Elutaztam, hogy valahol a távolban figyelmesen átnézzem a városról készített fényképeim sokaságát, és a negatívcsíkokról kinagyítsam az utcák képeit.
- Majd telik az idő – gondoltam –, telik mindenütt, csakhogy idegenben éppen az az egykor lefényképezett város ölt majd lassacskán alakot, ami odahaza apránként eltűnik.

Tetszett ez a létezés-tükröződés gondolat, el is utaztam a bőröndnyi képpel – húszkilónyi, repülőre felvihető magánpoggyász lett feketült szülővárosom.

Megérkezve némi kósza semmittevés után el is kezdtem őket nézegetni. Hamarosan megéreztem, hogy minden képről eszembe jut addigi életem.

Egy idő után már úgy gondoltam, nem nagyítgatok képeket, csak végiggondolok a filmcsíkok történetein, hogy itt bent rend legyen, elsimuljon a rossz, és nyugodtan kifejthesse hatását a jó.
Aztán ez is kezdett idegesíteni. Úgy éreztem, ennyit visszagondolni nem rendcsinálás, hanem zuhanás. A pillanatragasztó már kötni kezdett kabátom körül.

Gyerekkoromban mindig visszatértem előző napi álmaim helyszínére. Azok a visszatérések valóban megnyugtatóak voltak, e kései álomutazás azonban csak torz kísérlet, erőltetett menet, nincs benne semmi megnyugtató. Valódi álomvilágot kellene építeni, és abban élni, mint amikor az író végre letörli lábát, fogasra akasztja esőkabátját és hazatér fantasztikus regényébe a bevásárlás után.

De minduntalan elöntenek a régi történetek. Azt hittem, leszámolok velük, egyszer elég lesz belőlük, elfogynak, és a rég megtörtént dolgokat már nem rakom össze történetekké, mint évtizedeken át. De a legapróbb eseménysorok is rettenetes erővel mini dramaturgiákba préselődnek, így, történetté formálódva pedig mindegyik olyan egész lesz, mint egy ököl, nem pedig szerteágazó és szabad, mint játékos ujjaival egy nyitott tenyér. A karcsú ujjak ökölbe zárva csak nyomorognak-gubbasztanak a sötétben.

Valahogy nyomasztóak lettek az éjszakák ettől a sok emléktöredéktől, zsúfoltak, rendezhetetlenek, ilyenek-olyanok-valamilyenek. Sokkal jobb egy áttekinthető rend, az már a megnyugtató semmi előszele. Elvan magának. Az ilyen összevissza töredékeket meg állandó kínzó kényszerérzéssel újból és újból renddé próbáljuk nyomorítani mi magunk, és mindig marad utána valami hiányérzetünk. Ez a folyamat az élet, amitől néha olyan fáradtak vagyunk. Ehelyett kell a rend, akárhonnan jöjjön, szerkessze bárki. Ezért csak kevesen szeretnek eltévedni.

Sokszor kíváncsian vártam, mi történik majd velem ennyi rengeteg vándorlás után. Vártam, hogy majd javulok, de csak azt láttam, hogy folyton várakozok. Mint aki a kívánatos arcvonások után áhítozik éveken át, és lassan-lassan valóban kirajzolódnak arcán – az áhítozás vonásai.

Azt vettem észre, hogy nem tudok szabadulni a kialakult szemléletmódtól, a millió apró történet láncszínházától. Láncszemek voltak az utazás során tapasztalt történetek, és kitörölhetetlenül belém írták a módszerüket, mindegyik megtanulta kerek egésznek elhitetni magát. Már nem tudtam máshogy nézni, látni, csak ezt a rendezettséget láttam, mintha egy kristályrácson néztem volna át.

Megérkezve a jövőbe, a tengerparti szobába, csak annyi történt, hogy megpillantottam ezt a kristályszemüveget, és le akartam venni, de kiderült, hogy ez a szemem, sőt, mögötte az egész belsőm is ezt a rendet vette fel. Hát mégis változtatott rajtam valamit a sok vándorlás a város útjain. És elég ijesztő e változás. Meg kell szabadulni a negatívoktól, talán magukkal viszik az emlékeket. Ki kell dobni mind, vagy acetonban feloldani, mint a pingponglabdákat.

Bezártam a vulkánfíber bőröndöt – lecsapom a fedeledet, papírvulkán, ki sem nyitom többé, most láttuk egymást utoljára, most láttál utoljára belém. Egy kocsi csomagtartójába csempészlek észrevétlenül, az autó karcsú vezetője elsétál valamerre, sötéten előosonok, és évtizedeim holttestét a tágas, puha szőnyeggel bélelt csomagtartóba gyömöszölöm – lezárom a feledés fedelét. Bőröndfedél, csomagtartófedél, jótékonynak mondott homály, reményteli, halványkék jövő. A kék szép, ez állítólag igaz.

Lehet, hogy nem tolok ki ennyire a széplánnyal, a szépség szent titok, a bőröndöt a repülőtérre hurcolom, vagy egy követségi épület elé, gyorsan leteszem, mintha csak megpihennék, aztán usgyi, és a városképekkel telt bőröndöt a sötétség és a reflektorfény határán hagyom. Kis tankot fognak távirányítóval odaküldeni, macskaköveken döcög a játéktankjuk tele dinamittal. És ők okosak, nem nézik meg, mi van a bőröndökben. A követségiek és a repülőtériek nem törődnek a rejtett múlttal, a hetedik szoba ajtajával, hama-régbere-pítika-rosszat.

Más érzéssel megyek a partra, jókedvű vagyok, van feladatom, felejteni. Nem a kövezett rakpartra megyek, odébb, egy vízmosta lapályra, ahol a víz is mindenfélét lerak. Most száraz a part. Megállok. Ebből a magasságból kicsit összemosódik a sok apró dolog, a kalózok kincse és a kavics, ami lett belőle.

Leülök egy hófehér fára, megőszült szegény, mit sajnálgatom, engem se sajnálgassanak, hintázgatok, gurul-e a fatörzs, hát nem. Alatta a megőrzött nedvességben lapos bogarak, erről szó is volt, minden kő alatt ott vannak a többiek.

Leguggolok, kicsit forgok, ettől enyhén besüllyedek a partba, most nem kellene abbahagyni a fészkelődést, csak egyhelyben forogni tovább, és lassan elsüllyedünk. Ekkor letérdelek.

A sok kavics így együtt puha. Térdcsontjaimmal nem érintkeznek, még nadrágos ember vagyok. De már egyenként szólhatnak hozzám a partra sodródott darabok. Meg tudom különböztetni a hordalék-egyéniségeket. Van bennem tisztelet, bizonyos napokon szétesésig sírok.

Hasra fekszem – meglátom a kő- és vaskavicsok közt az üvegkavicsokat – az üvegkavicsok régi palackok törmelékei, cserepei – kevés szín, végtelen sok árnyalat. Nincsenek szélsőségek, csak palackzöldek, de hányféle palack!

A sátorkészítő csak mosolyogna megfigyelésemen – Mint a szél jöttem – mondaná –, és eltűnök, mint a hab.

(Felnőttláncfű, részlet, Litera, 2006. május 3.)
.
.
.
.
1 Comment
kekok vasárnap zárva :(
kekok · 2011-05-08: 12:45
Bold Text
Italic Text
UnderLine Text
URL Link
pixel

Name
URL
pixel


Views: 440
Category: VIII.kerület
pixel
Tagged: budapest
« 
pixel
 »
pixel