|
«
 |
»
|
Budapest, VI. Rottenbiller utca 56, 58, 60. (II.) - 2012.01.23. hétfÅ‘
2012.02.01
Városjárás
Gyerekkoromban – elsÅ‘ gimiben – kitaláltunk barátommal egy képzeletbeli embert, aki bemegy egy nagy város minden házába. Elgondolkodtunk, és bólintottunk: ez valóban megtehetÅ‘. Aztán azon filóztunk, 1971-tÅ‘l, hogy vajon egy ilyen ember agya, teli az utcák hatalmas térképével, mennyiben változik. Milyen fura lenne valami csodagéppel kimutatni a benti, fantasztikusan részletes, emlékekkel zsúfolt térképeket... hisz a végtelen film minden emlékpontjához illatok, zajok, fények és arcok kötÅ‘dnek.
Magam részérÅ‘l hamarosan – 1973 szeptemberében – tényleg bele is vágtam ebbe a játékba – világgá utazni helyben –, és hű is maradtam hozzá. KésÅ‘bb már – húsz évig – egy ingyen vándorszínházat is csináltunk esténként az elÅ‘ször csak fényképezett házak udvarán. Vagyis húsz éven át fekhettem, ha akartam, a félhomályos folyosókon, boltívek alatt – mondjuk, egy ballonban.
Otthonról odavitt vörös bársonyfüggönyömet felszereltük a házban, a szobámból kicsavart villanykörtéket a ház régi foglalataiba tettük, és ahogy a vendégek kíváncsian, megilletÅ‘dve beléptek a mesebelien szegény, lerobbant házak udvarára, kezdetét vette a koldusszínház egy villanykapcsolásra.
Ez aztán megint olyan meséssé tette az emlékeimet, annyira furaszép emlékekkel tömte teli a fejemet, hogy innen már nem kellet sok az íráshoz. Mindent, ami ma vagyok, ettÅ‘l az életjátéktól kaptam.
Persze, néha megijeszt, hogy milyen csóró maradtam, és sokszor nagyon fáj, hogy egyáltalán nem alakult ki rendes, polgári életem, de, mint látható, a várostól kapok még ajándékokat.
Mindezeken túl, ha az ember egész felnÅ‘tt életében – esetemben eddig harminchét éven át – tíz-húsz kilométert jár naponta, és nagyon figyelmesen bámulja a körben futó dolgokat, és meg is áll sok helyen, egy idÅ‘ múlva azt veszi észre, hogy az utolsó pillanattól már nem fél, mert bÅ‘ven eleget élt a szabad ég alatt, sok-sok életnyi órákat-napokat.
Különös módon, vidéki, majdnem pusztai vagy erdei ember lett a nagyvárosi tájban. Szóval, nem fél a haláltól, mert úgy gondolja, már nagyon fáradt lesz addigra, és nem is bírna tovább menni egy lépést sem. Azt tervezi, mosolyogni fog, sÅ‘t, ha bír, akkor nevetni – Nincs több számla! – öregem... (Mondjuk, azért jó lett volna az úton egy kisfiút vagy kislányt kézenfogva magával vinni.)
péntek, 2010. április 30.
.
.
.
.
Gyerekkoromban – elsÅ‘ gimiben – kitaláltunk barátommal egy képzeletbeli embert, aki bemegy egy nagy város minden házába. Elgondolkodtunk, és bólintottunk: ez valóban megtehetÅ‘. Aztán azon filóztunk, 1971-tÅ‘l, hogy vajon egy ilyen ember agya, teli az utcák hatalmas térképével, mennyiben változik. Milyen fura lenne valami csodagéppel kimutatni a benti, fantasztikusan részletes, emlékekkel zsúfolt térképeket... hisz a végtelen film minden emlékpontjához illatok, zajok, fények és arcok kötÅ‘dnek.
Magam részérÅ‘l hamarosan – 1973 szeptemberében – tényleg bele is vágtam ebbe a játékba – világgá utazni helyben –, és hű is maradtam hozzá. KésÅ‘bb már – húsz évig – egy ingyen vándorszínházat is csináltunk esténként az elÅ‘ször csak fényképezett házak udvarán. Vagyis húsz éven át fekhettem, ha akartam, a félhomályos folyosókon, boltívek alatt – mondjuk, egy ballonban.
Otthonról odavitt vörös bársonyfüggönyömet felszereltük a házban, a szobámból kicsavart villanykörtéket a ház régi foglalataiba tettük, és ahogy a vendégek kíváncsian, megilletÅ‘dve beléptek a mesebelien szegény, lerobbant házak udvarára, kezdetét vette a koldusszínház egy villanykapcsolásra.
Ez aztán megint olyan meséssé tette az emlékeimet, annyira furaszép emlékekkel tömte teli a fejemet, hogy innen már nem kellet sok az íráshoz. Mindent, ami ma vagyok, ettÅ‘l az életjátéktól kaptam.
Persze, néha megijeszt, hogy milyen csóró maradtam, és sokszor nagyon fáj, hogy egyáltalán nem alakult ki rendes, polgári életem, de, mint látható, a várostól kapok még ajándékokat.
Mindezeken túl, ha az ember egész felnÅ‘tt életében – esetemben eddig harminchét éven át – tíz-húsz kilométert jár naponta, és nagyon figyelmesen bámulja a körben futó dolgokat, és meg is áll sok helyen, egy idÅ‘ múlva azt veszi észre, hogy az utolsó pillanattól már nem fél, mert bÅ‘ven eleget élt a szabad ég alatt, sok-sok életnyi órákat-napokat.
Különös módon, vidéki, majdnem pusztai vagy erdei ember lett a nagyvárosi tájban. Szóval, nem fél a haláltól, mert úgy gondolja, már nagyon fáradt lesz addigra, és nem is bírna tovább menni egy lépést sem. Azt tervezi, mosolyogni fog, sÅ‘t, ha bír, akkor nevetni – Nincs több számla! – öregem... (Mondjuk, azért jó lett volna az úton egy kisfiút vagy kislányt kézenfogva magával vinni.)
péntek, 2010. április 30.
.
.
.
.
1
Comment
 |
Incredible work! I added pics number four and six into my favorites. Thanks for sharing!
davidcardona · 2012-02-19: 08:42
|
You must be logged in to comment!
|
«
|
»
|
© 2013