Valamikor régen kalauzolgattam barátaimat-ismeretleneket Pesten, volt sokféle túra, például valódi firenzei meg velencei: estefelé elsétáltunk egy adott helyre, ott azt mondtam, húnyják be jól a szemüket, de tényleg, és akkor még mentünk egy-két lépést... ott megálltunk, kinyithatták szemüket, felnéztek, és Firenzében álltak.
Szerettünk játszani. Volt azonban egy szomorúbb, furább játék, Pest legijesztőbb házainak sorozata. Borzongva, szomorúan, de érdeklődve járták végig, halkan lépegettek ezeken a helyeken, megálltunk a nyolcadik számú legrémesebb házban: - Valaki esténként ide hazajár.
A legijesztőbbet azonban nem mutattam meg soha, s mikor kérdezték, melyik az, azt mondtam, nem mutatom meg, annyira ijesztő az a ház. Így csak a második számú legijesztőbbig jutottunk. Sok év telt el, elég jól emlékszem még ezekre az utakra, már nem járkálunk együtt senkivel, többnyire zárva vannak a házak is. De ha valaki kijön, beléphetünk, és belül minden éppen ugyanaz, az ijesztő helyeken nekem húsz éve, másoknak ki tudja mióta, áll az idő. Néha kényszeredetten viccelődünk ezen a történeten.
