Moses Markes & the Neptune Street mirror/I. - Tükörlopás a Kokashoz és Neptunhoz címzett fogadóban - (Crime) 2008.X.26.

by Lábass Endre August. 15, 2008 1555 views

Kokas és Neptun
A Neptune Streeti börtöncella

A Börtön egy sírbolt, melybe az embereket élve temetik … mikrokozmosz ez, a bánat kicsiny világa, térképe a nyomorúságnak … egy olyan hely, hol több a kór, mint Pestis idején az ispotályba', és jobban bűzlik, mint a Lordmáyer kutyaháza.

(Geffray Mynshull, Essayes and Characters of a Prisoners… 1618, részlet, ford.: L.E.)


Rosszkedvünket, mint váratlan mosoly, felderíti egy-egy utcanév. Ráadásul néha valódi mosoly is akad. Életünk körül megfigyeljük, átéljük a neveket, miközben ide-oda költözködnünk a város térképein. Kinézek a Napház ablakán, szemben rendben van a Dologház utca, odakint a havazásban ragyogóan süt a nap, környezetemben állok, emlékek és remények, látható és láthatatlan dolgok között.
E magas, tornyos háztömb mögött például mindig ott a hajnal, a keskeny Auróra utca, benne a vasrácsos kis Éjjel-nappal. A kopott téglafalon hirdetés „– Lakás eladó az egykori Nap téren." A Napé volt hát ez a tér, csak valamikor névtelenné tették. Egész nap örülök ennek az új Napnak.

A Neptune Street nevén sem futottam át vakon, úgy éreztem, oda eljutni kész bolygóközi utazás, elhatároztam, hogy legalább képzeletben útra kelek, és kiderítem, a távoli angol város melyik sarkában bolyong ez a Neptun – ha még van egyáltalán, és nem törölték el, mint a Nap teret.
Tudtam, hogy ez nem lesz elég, meg kell tudnom, hogy a város melyik életkorából való az utcabolygó, és miért kapta nevét. Egész csillagvilág egy-egy város – párszáz méterre ablakom előtt tavaly megnyitotta kapuját a Mars Hotel –, földi égtájai az éggömb egy-egy részletének megfelelnek. A Földgolyó minden pontjának megvan az ellenpontja: mi fejjel felfelé, szinte a csillagok közé nyúlva álldogálunk, míg a pöttöm kínaiak, ferde szemű holt lelkeink e sárgolyóbis alján szomorú citromsárgán lógnak bűneinkért a semmibe odalenn. Elkezdtem keresni az égi utcát idehaza.

– Jó lenne lakásunkat is az égi rend megfelelőjévé tenni – dünnyögtem, míg összeszedtem magam, és felkászálódtam a Neptune Streetnek a fűtetlen, lepke alakú könyvtárszobában utánajárni borotválkozás helyett. E cseréről persze mélyen hallgattam – és borostásan.
De mielőtt jelen nyomozásom eredményeire térnék, meg kell válaszolnom, miként találtam rá itthon a Neptun utca nevére.
Pár esztendővel ezelőtt – diópáccal beírt időszámaim szerint 2000. szeptember 4-én – jutányos áron megvásároltam egy beázott könyvet valahol Pesten, egy vasúti felüljáró közelében. Már csak foltjai miatt sem kellett e könyv senki másnak, aki a makulátlan dolgokat gyűjtögeti-szereti. Az ilyen makulatúrát tapaszt lakása falára, a szobafestők szótárában ez erős, de vékony hártyapapírt jelent, tekercsben lehet vásárolni, méterre, ugyanott, ahol a falfestékeket, otthon csak rá kell ragasztani a golyónyomokra, és máris átfesthetjük a falat olyan tükörsimára, mint a lakkozott tölgyfa parkett, hogy bálteremnek gondolják a pókok. A hadviselt lakásokkal és a lepusztult könyvekkel rég sorstól egymásnak teremtett társak vagyunk – nem csak a mennyezeten lehetnek évgyűrű-beázások, a könyvek titkos nedvesedései is leselkedő károk, ezeknek is akad mesebeli neve, ilyen a Könnyező házigomba, mely puha barnán siratja a lakót.

E könyvben a London Museum huszonöt évének története ázott barnára helyrehozhatatlanul – az időemberek locspocsolva, dorbézolva teáztak ötkor. Jól tették, időemberek vagyunk, ne kíméljük az időt. A messzi kiadó pontos címe Lancaster House, Saint James's: S.W. I. – és odabent a teabarna könyvben százharminc fekete-fehér fénykép található, mindegyikhez rövid magyarázat a szemközti oldalon. Álmodozásra szoktam használni ezt a könyvet – mint ki tudja, hány másikat, az egész kopott, de kedves ruhatárat, a lakást és magát a várost, semmi bűntudatunk ilyenkor ne legyen –, néha leemelem a polcról, ő rám zuhan, kinyitom valamelyik oldalon, mely éppen a hangulatomhoz illik, és az asztalra helyezem. Néha hosszú heteken át Oliver Cromwell összefogdosott gipsz halotti maszkjával nézek farkasszemet a negyvenhetedik fotográfián, vagy telifarigcsált fadarabokkal a hatvankilencedik-hetvenedik képen – csupa távoli idegenek ők, de addig sem gondolok a sok elvesztett barátra, közeli idegenre.
A kiszáradt falapokat egy régi börtön falából vitték a London Museumba, ahol, nesze neked, újból felépítették a börtönt, és a bentlakója híján egy szalmával kitömött alakot fektettek vissza a szalmával töltött durva faágyra – szalma tehát akadt bőségesen, jutott matracnak és az összekuporodva heverő rab testébe és bucifejébe is.

A Neptune Streetet sokszor csak a Wellclose Square kapcsán említik a város emlékkönyvei, e tér a Londoni Dokkok közelében található, a St. Katherine Dokkoktól nem messzire, pár háztömbnyire emelkedik a Tower a Temze-parton. A Neptune Street a tér délnyugati sarkából nyíló keskeny régi utca. A börtönt a legenda szerint föld alatti alagút kötötte össze a Tower börtönével, a régi hiedelem szerint e földmélyi folyosón vitték a Temzén horgonyzó rabszállító hajóra a Neptune Streetről a rabokat.
A Wellclose valamikor kellemes környék volt jómódú – well-to-do – lakókkal, de az 1930-as évekre, mikor egy újságcikk részletesen beszámol a környék történetéről, már olyan lepusztult, ijesztő hely lett, hogy a cikkíró szerint az ember sosem gondolná, valaha is látott jobb napokat. Ekkor nyomtatták ki a puhafedelű, mohazöld könyvet, mely hetven esztendő múlva teabarnán fekszik az asztalomon.
Az újságcikk szerint a tér déli oldalán, a Neptune Street sarkán áll a régi törvényszék, mely akkoriban, az 1930-as években, már kereskedők tulajdona, de egykor a londoni németek klubja volt. Kívülről nem látványos épület, belül azonban megvan az 1700-ból való lépcsőháza. E ház szomszédja volt A Kokashoz és Neptunhoz címzett vendégfogadó, mely egyúttal a szomszéd bíróság börtöneként is szolgált – a kocsmáros kötelességei közé tartoztak e pincemesteri feladatok is – Sir, mindjárt hozom a borát, csak leviszem az új rabot a cellába, és felhozok egy bontatlan palackot.
A börtön–fogadót már lebontották, fából ácsolt celláit azonban megmentették, gondosan szétszedték, elszállították, és újból felállították a Stafford House-ban, a London Museumban. Mivel pedig a börtön fogoly nélkül lélektelen dolog, szalmából-fából-rongyból szerkesztettek bele egy madárijesztő rabot, és mert e régi hely az adósok börtöne volt, tudhatjuk, hogy ez a szalmaember egy régi adós többé-kevésbé pontos másolata. Nem mondom, hogy hajszálpontosan ő – ki adott volna egy adósnak hajat? –, biztosan nem éppen ő, szinte akárki lehet, hisz oly sok minden adósságba kergeti a szegényeket, pedig egyéniségek eredetileg, ezt bizonyítja például külömb-külömbféle nevük. Nevéhez méltón, szalmán fekszik nyomorultul a szalmaember, mellette patkány – ételre várnak.
Mr. G. R. Sims írta a London Museum tájékoztató tábláit, ő meséli, hogy régen meghatározatlan időre zártak ebbe a börtönbe adósokat, és egykor Sly House-nak nevezték a fogadót – sunyi, alattomos szörnyépületnek –, aki egyszer belépett, többé sosem került elő.
Hosszú föld alatti folyosók vezettek a Towerhez és a Dokkok felé – ott lent vonultak a rabok a Siker nevű fogolyhajóra. Ez azonban, állítólag, később esett, mikor már nem is állt a Neptune Streeti börtön, föld alatti alagút pedig manapság már sosem létezett.
A legszebb föld alatti folyosók a bolondok képzeletében élnek – pszt… hallod a lépteket? a rabok vonulnak hosszú sorban odalent.
John Howard – az emberbarát ember – 1777-ben meglátogatta e nevezetes dutyit, de csak pár lézengő rabot talált, odakint akkor még gazdag családok laktak a Wellclose tér környezetében, módos kereskedők komoly érdekeltségekkel belföldön és a tengereken. Csak a XIX. század közepén kezdett a környék lassacskán lezülleni – szegények költöztek oda.
Nos, őt, a szalmaembert ábrázolja a London Museum barnult, szamárfüles ismertető füzetében az ötvennyolcadik kép – Prison Cell from Neptune Street, about 1700 –, a régi bűnös tehát Defoe és Swift kortársa volt. „Mint az ábra mutatja", a jövőben cellájával együtt múzeumba került, és körülötte a deszkafalakon ott maradtak a régi rabtársak esetlen-gyönyörű faragásai is.
Vegyük elő az örökölt fanyelű lupét, és gyerünk a múltba. Messzire van, tehát már kicsi, mint ahogy majdnem minden egyre kisebb lesz, ami távolodik – egy igazi férfinak, e markáns hősnek végül már a pincskalapja se látszik, bár, ha már egy elítéltnél tartunk, az Ezeregyéjszaka szerint vannak dolgok, amik távolodva nőnek

„– Meghal minden író, elássa az idő, de az, mit ő leírt, idővel egyre nő. Ezért, amit leírsz, tökéletes legyen, ragyogjon a papír a végitéleten."

Az első, ami feltűnik a képen, hogy a szalmafogolynak saját lámpája is van – de az nem ragyog, egyszerűen nem ég, az őrök lámpája világítja be a Neptune Streeti cellát – föld alatti nap, hogy a látogatók tisztán lássanak. Elég tágas ez a pallókból ácsolt szoba. A fogoly arca holdfehér, mint a napfénytől elzárt muskátlik arca a pincében, lelassult-lehűlt békák között eltöltött hosszú tél után. Nyitott szemeket rajzoltak neki, azokkal nézheti a faplafont. Kései látogatóitól kopott fakorlát választja el, mint az elefántokat, orrszarvúkat és elefántembereket, a rab és a látogatók közös érdekében – ez egy fogoly emberállat óla. Valójában nem is a szalmán fekszik ágya fakeretében, hanem látszólag szitává dörgölt felmosórongyokon, így nyoszolyája egészen kies, nem szúr kibírhatatlanul. Nem összekuporodik, hanem kicsit bal oldalára fordulva bár, de majdnem teljesen hanyatt fekszik. Tudom, hogy ez nem véletlen, szívünkre feküdni kockázatos dolog. És csak azért nem teljesen hanyatt, az ég felé hever, hogy horkolásával ne ijessze meg életük utolsó estéjén a siralomházi vendégeket. Bal keze kilóg a teste alól, tenyere közelében tálka dülöng, a fényképész elég magasan állt, úgyhogy mi is beleláthatunk az edénykébe, üres. Az elítélt fejénél cserép vizeskorsó álldogál – ahogy a régi szívbe-percbe, már abba se láthatunk bele.

Térdig érő fekete kabátban fekszik a fogoly, szemei, mint mondtam, nyitva, nem rémálmokat lát tehát, még ébren van, ébren gondolja végig a szörnyű dolgokat, így nem keveredhetnek a rémségek közé megváltó mesék, mik olykor feloldozzák a félelem végtelennek tűnő görcseit, vagy zavaros-hiú reményekkel koszolják össze a hótiszta kétségbeesést. Ha a fekvő alak felkászálódna, és felállna egyenesen az ágyon, majdnem felérne a cella mennyezetéig. Így tudták a többiek is csillagokkal telefirkálni a cella egét – a fülke alacsony.
A következő két kép annak bizonysága, hogy más-más szülőktől származva és más országokban élve akár sok esztendő fátyolán át is mesebelien egyformának mutatkozunk néha, hiszen a London Museum relikviáit bemutató könyv szerkesztői is fontosnak tartották valamiért ezt a cellát. Ez abból látszik, hogy a fényképész közelebb ment a telefirkált falhoz, és egészen a fához simulva készített még két felvételt a karcos deszkákról. Felállhatott faállványával a fekvő szalmaember mögé az ágyra, és miközben tenyerével végigsimított mögötte a falon, vigyázott, hogy ne zavarja meg a foglyot. És hiszem, hogy megsimította a falat – az igazi fényképész megsimítja, megérinti a lefényképezett dolgokat, tudja, hogy az érintés a fontos, a testi emlék, és nem a papírlapon a megfoghatatlan szellemi kép. Következzen a hatvankilencedik ábra.

Ezen az oldalon két kép fekszik egymás fölött, csak két faldarab, alattuk nem látszik a fekvő fogoly. Ahogy mondani szokták, ezek fekvő formátumú dolgok, mint a mindennel leszámolt emberek és télen a halálos nyártól fáradt medvék – tehetjük hozzá csendesen.
Sokszor elhatároztam, hogy végigjárom ezt a kopott és ezerféleképpen megjelölt nagyvárost itthon, vékony selyempapírra dörzsölöm át grafittal a szíveket, káromlásokat és a golyónyomokat, azután összefűzöm a lapokat, és mindig magammal hordom a selyemfüzetet. Jó, hogy eszembe jutott ez a régi tervem, újjászületését a Neptune Streeti cella rabjának köszönhetem.

Egy ideje régi pesti lakbérkönyvekből megtanultam, hogy az adósságokat milyen sokféleképpen lehetett törleszteni: nem csak készpénzzel, de akár súroláshoz használatos kőporral is – kp. mind a kettő.
De akkor hogy lehet, hogy ez a régi ember semmivel sem tudott fizetni? Pénze biztos nem volt, de nem volt semmi egyéb, amivel a pénzt helyettesíthette volna? Munkája sem kellett senkinek? Nem hogy pénzt nem kapott, de még csak nem is lakhatott érte? Annyira nem volt semmije, amit felajánlhatott volna életéért, hogy végül le kellett feküdnie az adósok szalma fekhelyére.

Kezembe fogom a fanyelű nagyítóüveget, és közel hajolok a két fekvő képhez. Először az tűnik fel, hogy sok szó nyomtatott nagybetűit kiegészítették négyszögekre, ezáltal olyan kockaépületek keletkeztek, mint amikor a kvarcórák számlapjának vonalbetűiből nem hiányoznak sehol a vonalak, vagy a jóérzésű öreg házfelügyelő a liftben kissé átalakítja hajnalban a lakók horogkeresztjeit. Kiegészítve eltörölt betűk hosszú sora állt értelmetlenül a börtöncella falán, mint a régi bűn örökre eltüntetett miértje – a válaszok részeit valakik tökéletesítették a Semmire.

Közelebb hajolok az első fényképhez. Fogom a lupét, és ekkor eszembe jut, hogy amikor írni tanultam, és amikor először tanultam olvasni, ezzel a lupéval olvasott a néni is, aki – Das Wettermännlein – az Időházikó lakóiról mesélt nekem. Közelebb hajolok megint a képhez, öt deszkaszál látszik rajta. Nem csak engem érdekeltek ezek a deszkaszálak, mik szükség esetén, ha sikerül kiszabadulnunk innen, és az úton egyből hajótörést szenvedünk, életünket is megmenthetik a viharban. A könyv szerkesztőjét is érdekelték a pontos méretek, a kép alá odaírta, hány láb és hány inch a lefényképezett faldarab, és a kísérő szövegben feltüntette a cella falának anyagát is – ha valaki esetleg pontosan újra akarná faragni a fadobozt valami bánatos okból. Innen tudom, hogy a pallók anyaga tölgy. Csupán a cella falának öt lécdarabja látható tehát az első képen, öt időkivágás, öt lécszelet – de kész határidőnapló mindahány, Robinson tengerparti fövenybe tűzött rovátkolt gerendája. Megszámlálhatóan látszanak e tölgylapokon a régi napok, ha közelebb hajolok – gondoltam. Ekkor jutottak eszembe az évgyűrűk.
Végre megpróbáltam tényleg nyugodtan, türelmesen nézni. Elcsitulni, felengedni, mint az első percek után a napsütötte padon szemem izmai – Hunyd be a szemed, és hallgass, hangzott egykor az atyai parancs, és engedelmesen bezárultam. Palimpszeszt volt mindegyik falap.

Ahogy az élő tölgyfa is szép lassan hatalmassá növeli gyermekkori szerelmünk törzsébe vésett betűit, úgy a régi rabok kétségbeesett feliratai mintha vastagodtak volna a letöltött évek során. Ahogy a büntetés előrehalad, vége felé araszol, régi betűink kitágulnak, megnagyobbodnak.

Ekkor a börtön nevére gondoltam, hiszen ez itt a Neptune Streeti börtön, itt minden büntetés és minden fájdalmas vésett betű jogosan tágul az égig. Kár, hogy a fotográfiák fekete-fehérek, a cellafalba napokig-évekig kapart és végül furán kitágult betűk mögül így hiányzik a régi égbolt cölinkékje.

Úgy érzem, megint kiszabadultam kicsit, egy-egy írás világokat köthet össze, bennem amúgy csak pillanatnyi álmokban összetalálkozó távolságokat, de ha jól kezdek bele valamit leírni, egyszerre átjáró nyílik két előre-ki-nem-található világ között, és addig elképzelhetetlen utakat járhatok be közöttük.

Miként találhatsz erre a múzeumra London utcarengetegében? A fénykép megjelenésekor szép újságcikk jelent meg a múzeumról. Érzem belőle, hogy ez egy titok. A Dover Street közelében rejtőzködik a hely, de hiába kérdezősködsz, senki nem tud útbaigazítani, merrefelé lehet az épület, csak ingatják fejüket, téged néznek, mintha azt kérdezted volna tőlük, hogy ki vagy, suttogva a város múzeumainak Cinderellájaként emlegetik a házat, szerintük biztosan éppoly elbájoló és titokzatos – a közelben busz se, vasút se fut, bár nem messzire van a Dover Streeti metróállomás – mondják, és azt suttogják, Londonban már nem élnek angolok.
Sebaj, mindkét gyalogút, amelyen meg lehet közelíteni, varázslatos kis séta, indulj el nyugodtan, ne siess sehová. Beléphetsz például a Green Park kapuján, végigsétálhatsz a Queen's Walkon, mígnem egy átjáróhoz érkezel, ott azonban ne az első, keskeny ösvényre kanyarodj, melyen két ember épp elfér a St. James's Place felé haladva, hanem a másodikra, mely egy szélesebb kapun vezet át, a Stable Yard felé – de vigyázz, nem árt tudni, hogy azt a kaput bezárják este tíz után. Gyerekjáték az egész, el kell jutnod a régi Angliába még a City bombázása előtt, mert aztán a London Museum elköltözött.

Útvonalak ezek, melyek bejárhatatlanok, de mi más a világirodalom, mint általunk bejárhatatlan utak képe, hisz még a bejárható utakon sem indulnak el az olvasók – és ez rendben is van, mert ők épphogy nem útonjárók, hanem fűtött szobájukban szélfútta utakról olvasók.

Tekintélyes, tágas palota a Stafford-House, ahol a London Múzeum a lakott, Viktória királynő egyszer azt találta mondani Sutherland hercegnének, ’házamból palotádba jöttem’.
Ezt megjegyzem magamnak, ha egyszer vendégnek palotába mennék, jó lesz. 1913-ban a szappangyáros Lord Leverhulme megvásárolta az épületet Sutherland hercegtől, nagylelkűen átadta Londonnak, hogy ott őrizzék a város régiségeit – majd ő is lehuppant egy szélvédett fülesfotelbe.

A London Museumról valóban azt írták a XIX-XX. század fordulóján, hogy a város múzeumai közt Cinderella – gyönyörű és rejtőzködő. Hamupipőkét nevezik így az angolok, a francia eredeti Cendrillonnak vagy Finette Cendroi–nak hívja, Perrault és Comtesse d’ Aunoy meséiben is így olvashatunk róla, Grimm is így írja nevét.
Ekkor eszembe jut megint egy utcanév, a Szivárvány utca neve. Most egy időre megváltoztatta életemet a Neptun Streeti börtöncella foglya. Megpróbáltam kissé jobban megismerni az emberek életét, akiket e strohman helyettesített, ekkor leltem az Old Bailey jegyzőkönyveinek csodájára, és rögtön elneveztem a régi bíróságot Holdbélinek.

E londoni törvényszék eljárásainak 1674 áprilisától százhatvan éven át nyomtatásban kiadták a jegyzőkönyveit. Több mint százezer szomorúan esendő, vacak kis bűnesetével ez a világ legnagyobb olyan szöveggyűjteménye, amely nem az elmúlt korok celeb-személyeinek emlékét őrizte meg. Nem csak a bírák számára akarták a bűneseteket megörökíteni, és csupán a példákon alapuló jogeljárást szolgálni ezzel, a közönségnek is kedveskedtek az ismerős mesékkel. Nagy példányszámban vették is a bűneset-gyűjteményeket az emberek, vitték, mint a cukrot, akik a kivégzéseket tömegesen látogatták, most a betűk hívei lettek – kegyetlen időkben is fellendül a könyvpiac.

A New Gate börtön (Newgate, Nevv Gate) adós-kapujának közelében – ahol most a Central Criminal Court bejárata van, régen kivégzéseket lehetett nézni, az elsőt 1783. december kilencedikén, mikor tíz gonosztevőt akasztott fel Edward Dennis hóhér, aki irodalmi halhatatlanságát Dickens Barnaby Rudge című regényében nyerte el. A John o' London's Weekly egy munkatársa is elmerengett a kilátások felett:

„A New Gate Streeten születtem, éppen az Old Bailey sarkával szemben. (…) Emlékszem, atyám parancsára reggel kilencig nem volt szabad széthúznunk sötétítő függönyeinket, addigra a gyilkosok testét már levágták a kötelekről. Egy hétfői napon titokban fölemeltem a függöny sarkát, anyám kézen fogott, elvitt onnan, azt mondta – még ne, kisfiam. Hároméves lehettem akkoriban."

A tiszteletreméltó Mr. Sucklethumbkin története – A kivégzés – is elég életteli képet fest e halálos színdarabokról az Ingoldsby Legends lapjain – a szerző, Richard Harris Barham tiszteletes ugyanis az Amen Courtban lakott, közel az Old Bailey-hez.
Meséli, hogy ablakából remek kilátás nyílt az akasztófára. Hasznos körülmény volt ez, A szarkához és a fatörzshöz címzett fogadó például a tulajdonos legnagyobb szerencséjére épp a vesztőhellyel szemben állt, és a Cornhill Magazine egy viktoriánus kiadója, Mr. J. Payn írja, hogy a Szarka és fatörzsben alkalmanként húsz guinea-t is leperkáltak egy jó kilátású ablakért. Kifizették, jól láthatták, ahogy odakint a holtak a rendőrfőnök bálján táncoltak a szélben, és nyelvet nyújtottak a bál vendégeire.

Oliver Goldsmith, az író tehát ebből a szempontból is jó fekvésű helyen lakott: a közeli Green Arbour Courtban – 1759 körül. Jó kis hely lehetett ez neki, amúgy is elég sokszor meddő fejtörésekbe bonyolódott sorsunkat illetően – tudniillik, hogy ki mennyiért vásárolhatja meg emlékműveit.
De nézzük már az Old Bailey jegyzőkönyveit, kik laktak egykor a Kokas és Neptun fogadóban, mi történt a régi Wellclose téren a ködfehér estéken.

Szegény Moses Markest például azzal vádolják e lapokon, hogy 1799. szeptember elsején éjjel kettő körül Harriet Wilson vendégfogadójából tükröt lopott – az eltűnt tükör öt shilling értékű volt.
(fojt-og-atása következik)

Futott, futott a nehéz, csillogó tárggyal a sötétben….

Moses Markes Prometheus

  Be the first to like this post
Join the conversation
2
There are 2 comments , add yours!
Kecskemétiné Nelli 12 years, 9 months ago

Nagyon nagy!
A képek is meg a mese is!

12 years, 9 months ago Edited
Rachata Sinthopachakul 12 years, 9 months ago

Great shot !

12 years, 9 months ago Edited
Up
Copyright @Photoblog.com