Pest vadvirágai - Budapest, XV. Újpalota, Pipacsmező az Ázsia Center háta mögött, a Szilas patak túloldalán, Pest határában - 2016.06.19. vasárnap dél (+)

by Lábass Endre June. 19, 2016 6851 views

Pipacsmező

Évtizedek óta szeretek elindulni a városból kifelé vezető utakon, kanyarogni az árnyékos sikátorok mélyén, aztán a fényre érni, ott megállni a város szélén és nézni az üveghegyeket, a végtelen mezőket.

Az Útonjáróról, erről a lidércről azt mondták régen, hogy valami régi bűnéért vándorol örökké… talán földmérő volt… ilyesmi tanult ember – komoly arccal bólogatnak –, de volt egy nagy bűne, és attól fogva örökre járnia kell a Bolygó Indzsellérnek.

– Persze ezt csak mások beszélik – fűzik hozzá mindig –, mi nem hiszünk az ilyesmiben. Ezt érezhetően halkabban mondják, közben óvatos kis odapillantásokkal, fürkészve nézik a tekintetedet, a ruhádat.
Gyanakvó madarak, még soha nem láttak ezen az Úton végigjönni embert.

Napkelet felé két nagy áruház búcsúztatja a várost, két elvarázsolt kastély tele csillogó termekkel, folyosókkal, meg sem lepődünk, hogy az egyik épületnek Ázsia a neve. Nem is egy, hanem két egyforma ház ez, tükörkastélyok, sárkányos kapu őrzi a bejáratukat és egy ágaskodó ló.

Párszáz méterrel odébb, nyugat felé áll a másik monstrum épület, ő csak egymaga, kettőjük közt virágzó gyomokkal benőtt senkiföldje.

Messziről is jól látszik a Semmi háttere előtt, ahogy a kicsi emberalakok processziójukat járják, a két épület közt útjaikat, és lassan-lassan de szépen és megállíthatatlanul kitapossák vékony ösvényeiket.
Nagyon szeretem azt a kis Senkiföldje végtelen mezőt a két elvarázsolt kastély között, télen is átvágok a sivatagon.

Már este van ezekben a nekem legkedvesebb pillanatokban, az ég sötétjét itt nem zavarja egy darabig semmi lámpa, fekete ég alatt megyek csöndben, nem is olyan messzi húznak el autóikban az emberek, de alig hallatszik ide az út zaja.
Meg szoktam állni az ösvény közepén, félúton, akkor már távol van az egyik épületóriás, és még kicsi lámpasor a másik is. – Még élek – szoktam gondolni –, és itt, ebben a pillanatban és ebben a sivatagban megállni valami gyönyörű csillagutazás. Nem is vágytam ilyen gyönyörűszép életre, ezt nem lehetett elképzelni, az Életet.

Szóval az összes évszak álmai ott vannak körülöttem, amikor idén, nyár elején megint arrafelé megyek.
Reggel van, forróságot jósoltak, a táj valóban forró, és üres. A dolgok átgondolásához megfelelően egyedül vagyunk hármasban, az éggel meg a földdel.
Az égvilágon semmit nem gondolok. Halvány vágymotoszkálások futnak csak át. Nézegetem a bokáig érő, ragyogó virágokat. Baloldalon, a házak mentén megyeget egy öregúr szalmakalapban honnanhová.

Ekkor térek le az ismert útról.
Nem megyek tovább a két szomszéd kastély között. Elkanyarodom Kelet felé. Csupa torzsák, vastag, szúrós növényszártöredékek, a vékonytalpú tornacipőben egy pokol. Nem is tűnik messzinek a rétet szegélyező bozót, csak ahogy közeledek felé, ő nem közeledik.

Acélkemények és élesek a levágott növényszárak. Már ebben a pillanatban érzem, ahogy a Nap lassan gyilkosan fölém emelkedik, hogy a Dél és baj közeledik.
Nagyon nehezen érek az árnyékba, ahol már van ösvény. Azon érek el az ikertornyok mögé, ott fel kell menni egy töltésszerű, hosszanti dombra, és végre megpillantom a Szilas patakot.

Itt árnyék van, sokkal hűvösebb, illatosabb, elviselhetőbb. Ember sehol. Vagy száz méterre, jobb kéz felé, azaz kissé déli irányban egy hidacska látható. Átkelek rajta, még kellemesebb, hűvösebb bozótba vezet, ott az ösvény már egyenesen Kelet felé halad, néhol nagy pocsolyák gyűltek az agyagos gödrökbe a fák alatt, oldalt áthatolhatatlan dzsungel, tornamutatvány továbbhaladni.
- Hová mész, kis majom?

Aztán véget ér az árnyas-párás jutalomutazás, a köderdőből végtelennek tűnő kukoricatáblához ér az út, előre tehát nem mehetek, csak jobbra, balra és hátra között választhatok.
- Vissza pedig nem megyek! hiszen még csak most indultam el.
Mind ezt mondják, nagyon kiszámítható az egész.

Martin sosem állítja meg az öreg horpadt vasutasórát, és előre lehet látni, hogy szépen fel kell majd szállnia neki is a Pokolba tartó vonatra, ami Délről jön mindig és örökké Dél felé halad, kicsit a sínek fölött jön, ezt csak az látja, aki a vágányokhoz közel áll, a lépcsőn egy sapkás, egyenruhás alak, de sapkáját mintha kicsit megemelné valami.

Megyek hát jobbra, ekkor a Nap éppen szembesüt. Balra bozótos, jobb kéz felé rengeteg pipacs. Megyek pártíz métert, vívódom - pipacsfényképezés, vagy már semmi - az a semmi, amit már mindig érzek… jó is ez az ellentét, mint az ikertornyok, a Mindig és a Semmi. Szinte elégedett vagyok a Halállal. Megszoktam, gondolatban már évek óta hanyatt fekve repülök át az életen.

Győz a fölöslegesség, hasra fekszem és bemászok a mezőre, a pipacsok közé. Ha lefekszel, a mezei virágok hatalmasak lesznek, napernyők, persze sajnos örökre ott fekszik a halott katona.

Innentől már nagyon nehéz a bekövetkezett dolgokat leírni, mert elérzékenyülgethetek a nyomorult érzéseimen - ez megy, egyebet se teszek, ebbe a gusztustalan gyakorlatba bármikor belépek -, de ha össze kellene szednem magam… képes lennék-e életemben legalább egyszer igazából leírni a rettegést? Mindennek a végét. Amikor meghalsz egyhelyben állva. Dermedten állsz, minden oldalról elönt ugyanaz a biztos érzés, és a szélrózsa egyetlen irányából sem jön remény.

Ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy előre mentem a pipacsmezőről, az ösvényen tovább. Balra kanyarodtam, aztán jobbra, talán egy egész óra eltelt, ne nyissuk ki a közben eltelt gondolatok idejére, ne nyissunk be arra a végtelen félelmetes tájra, itt képtelen vagyok egy részt leírni, de mivel vannak ebben a mesében olyan részek, amik felidézésére, úgy érzem, képes vagyok, ami nem megy, azt kihagyom, aztán jöjjön a kukoricatábla.

Már vad forróság volt, és nagyon régen mentem sehová. Kezdett rettenetes lenni a ragyogás.
Már árnyékok után nézegettem, kerestem körben valami emberjárt utat, házakat.
Nem tudom, mennyi idő telt el a Pipacsmező óta. Egy út kifeszített fehér szalagok közt vezetett, lebegtek a szélben, a néma forróságban, aztán egy dobogás hirtelen és elrohant mellettem egy nagy fekete ló, aztán egy másik… elállt a lélegzetem, egyik oldalamon száraz voltam és forró, a másikon izzadtam, nagyon megijesztettek a hirtelen lovak. Szabadon futkostak elektromos kerítéseik között, érezték, hogy övék a táj. Egyáltalán nem törődtek velem.

Ekkor pár kilométert egyenesen Keleti irányban kellett tovább mennem.

Megművelt termőföldek jöttek, jobbra-balra meg kellett őket kerülnöm, nagyon durva feladatnak látszott átvágni rajtuk. Ezek sokszor pókmezők.

Választhattam, jobbra vagy balra megyek tovább, naná, hogy eszembe jutottak a keresztutak forgószélben táncoló tündérei. Mentem megint a Nappal szembe, tovább Dél felé.

Akkor egyszer csak véget ért a göröngyös földút, előttem sűrű, tüskés bokrok végtelen sivataga. Egyetlen útirányt adott már csupán a táj, balra kellett fordulnom, aztán megint balra. Azaz szépen visszamentem körülbelül oda, ahonnan egy órája elindultam. Épp csak egy második laza óra volt a tűző napon.

Nem idegeskedtem, olyan ez mint a leesett kristálypohár, ha már egyszer szilánkokra tört, nincs mit szomorkodni rajta, a kristálypohár szilánkjait különben is illőnek éreztem az égető Nap szúrásához. Kezdtek fájni a vállaim. A szürke pólóban voltam, amit pár éve egy tóban találtam. Az ösvény nem kegyelmezett. Ebben az irányban is véget ért.

Nagy nehezen leltem egy olyan ösvényt, ami lassacskán kissé emelkedett, onnan, gondoltam, majd szétnézek a tájon, merre lehet innen menekülni. Körülbelül egy félóra múlva valóban magasabbra értem, messziről megláttam az M nullás országutat, fényes kis bogarak voltak a megcsillanó autók, nagyon ritkán jöttek, és nagyon messzire futottak el céljaik felé. Robinson nézi a távolodó vitorláshajót.

Na, és akkor jutottam el a leghatalmasabb kukoricatábla szélére, amit valamerről meg kellett megint kerülni. Sóhajtva megálltam, és elindultam balra, mert arrafelé mintha láttam volna egy kicsi hidat az M nulláson át… de elvezet-e odáig az ösvény?

Na nem. Megint egy jó negyedóra, akkor az ösvényem véget ért, és jött a kétségbeejtő rádöbbenés, ez itt egy számítógépes játék, és valahonnan, egy játékokkal tömött, koszos kisszobából csak játszik velem egy gonosz gyerek. A meg nem született fiam.
Vissza ugyanazon a göröngyös úton, ahol már az összes ágra emlékeztem, épp csak a másik vállamat szúrták össze. Lassan kezdett feltorlódni a félelem, de még nem volt az igazi.

Végre rátaláltam egy földútra a kukoricatáblák és dzsungelek között, ami szerintem az országút felé vezetett. Elindultam rajta. És mentem a fészkes fenébe, a csodába, de ez a mondat csak úgy menekül, úgy nyer el valamiféle szépséget, ha itt tényleg fészekre gondolunk meg csodára. Egyébként annyira nyomorult a mondat is mint az életünk és csak a semmi derül ki megint. Ma derült idő van. Kiderült a Semmi.

Ezen az úton ért el a Halál. Nem teljesen, de mivel voltak már találkozásaink, nagyon is bátran mondhatom, hogy nagyon is. Nem álltam meg dermedten, ez itt ennek az egész irománynak a célja, ez a pár mondat, vajon képes leszek-e megoldani, leírni, visszagondolni, átélni?

Nem álltam meg, de elöntött a reszketés a kukoricatáblák és dzsungelek közt a tájban. Eszembe jutott egy gyerekkori versem részlete: - visznek a lábaim, visznek -, kétségbeesetten gyalogoltam a reménybeli menekülés felé. Már elkezdtem nagyon félni. Mert mit mondok például telefonon? - Itt vagyok, meghalok, gyere értem. - És hol a pokolban, öregem?
Helyzetem meghatározhatatlan már a tájban is nem csak az időben.

Nem tudom, néha talán kicsit megálltam, lélegzetet venni. Körbenéztem, kicsi rágcsáló, két lábon állva a tájon. A nagyvilágon.

Ha itt nem bírok továbbmenni, lefekszem, erre mennyire de mennyire vágyom, akkor itt maradok a göröngyök, mezei virágok és kukoricatáblák között a földön, és soha többet senki nem jön erre, én voltam az egyetlen, aki egy személyben első és utolsó a mélyben.

Hatalmas lett a Táj.
Az az agyagos, homokszínű földút végtelennek bizonyult. De legalább megvolt az irány. Mi az, hogy megvolt? Nem tudom, valahogy bíztam benne, úgy tűnt, hogy valahová vezet, Megint elcsodálkozom egy primitív kis dolgon, hogy az út vezet.
Már nem siettem. Csak mentem. Vittek a lábaim örökre Dél felé.

Félelmetes volt arra gondolni, hogy nincsenek is tulajdonképpen igazán távol az emberek, csak itt, körülöttem van ez a kis helyi végtelen, ők ott autóznak, kirándulnak, élnek, versenyeznek, büszkélkednek körben, pár kilométernyire tőlem, én meg, vagy akárki, meghalok a sehová vezető ösvényen.

- Soha nem jött rá, hogy az ösvény a civilizációba vezetett. Csak párszáz métert kellett volna mennie.


(napház, 2016.06.21. kedd)
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

(sc.2016.06.19. vasárnap)
.
.
.
.
.
.
.
.
.

Join the conversation
3
There are 3 comments , add yours!
Kecskemétiné Nelli 4 years, 11 months ago

Zseniális. Pipacs, álom, halál, halálfélelem... az élet teljessége.

4 years, 11 months ago Edited
-- Lyency 4 years, 11 months ago

"... hármasban, az éggel meg a földdel ... a pipacsok közé. Ha lefekszel ..."

4 years, 11 months ago Edited
Anna Maria 4 years, 12 months ago

Az összes kép gyönyörűszép !!!! Csodálatos sorozat !!!!

4 years, 12 months ago Edited
Up
Copyright @Photoblog.com