Like a pawn-broker's shop... (Procession II.) Budapest VII. (+írás)

by Lábass Endre May. 02, 2008 4023 views

Nekem ők egy kopott, régi zálogház vendégeinek tűnnek mind, van aki viszi a batyuját, zsákba teszi ágyneműjét, van akinek összejön az üzlet, jönnek kifelé. Az egész mindenképpen díszlet. Minden össze van fogdosva, a billenőajtó kopott, mint az orosz állomásokon, az egész dohányszín, tompa derengés, a páralények nem sietnek, nincsnek terveik, mindent tudnak pár napra előre.

Ilyen hangulata van R. L. Stevenson egyik szövegének is:

„Gyermekkorától nyugtalanul, tüzesen álmodó. Mikor a láz csókolta éjszaka, s a szoba kitágult előbb, majd összement, s ruhái a szögön katedrális magasába nyúltak hirtelen, majd végtelen messziségnek s végtelen parányiságnak rémületébe távolodtak el, a szegény lélek teljesen tisztában volt azzal, aminek következni kell, s keményen harcolt a szunnyadás ellen, mi a fájdalom kezdete. De hiába volt a küzdelem, az éj boszorkánya előbb-utóbb torkon ragadta, s álmából visítva, fojtogatva szakította ki. Néha eléggé unalmasak voltak az álmai, néha igen különösek, néha majdnem alaktalanok, mintha semmi más nem látogatta volna meg, mint egy bizonyos barna színárnyalat, melyre nem emlékezett ébredés után, de félt tőle és gyűlölte, míg álmodott, néha magukra öltötték a jelenet minden részletét, egyszer azt képzelte, az egész népes világot el kell nyelnie, s a rémületes gondolattól kiabálva ébredt. Gyenge létezése két fő veszedelme – az iskolai feladatok mindennapi, s a pokol és ítélet legmesszibb, lebegő gondjai – gyakran döbbenetes lidércnyomássá mosódtak egybe. A Nagy Fehér Trón előtt áll, úgy tűnt, felszólították őt, szegény kis ördögöt, néhány szó alakjait felmondani, ettől függ végzete, a nyelve elakad, üres az emlékezete, pokol ásít felé, s az ágyfüggönye rúdját térdével állához szorítva felriad.
Egészében igen szegényes élmények voltak ezek, s az idő tájt álmodóm az álmodástól szívfájdalom nélkül vált volna meg. De ahogy lassan felnőtt, e testi s lelki gyötrelmek, úgy tűnt, örökre messze szálltak, s bár látomásai többnyire még nyomorúságosak voltak, de már sokkal tűrhetőbbek, és soha többé nem ébredt oly különös tünetekkel, mint az erős szívdobogás, égnek álló haj, hideg verejték és szótalan, éji félelem. Álmai is részletgazdagabbak lettek, pontosabbak, s folyamatosságukban mind jobban a való élethez kezdtek hasonlítani. Kezdte felkelteni figyelmét a világ látványa, s a színterek immár álmaiban is akkora részt követeltek maguknak, mint éber gondolataiban, így hosszú, nyugalmas utazásokat tett, és különös városokat, meg gyönyörű helyeket látott, míg ágyában feküdt. S ami még jellemzőbb, a György kori kosztümök és az angol történelem e kora iránt érzett különös vonzalma kezdett eluralkodni álmai fölött, így álmaiban háromszegletű kalpagot viselt, s egészen a reggeliig minden idejét a jakobita összeesküvés foglalta el. Ezzel egy időben olvasni kezdett álmaiban – többnyire meséket, s főként G. P. R. James stílusa szerint, de oly hihetetlenül élőbbeket s mozgalmasabbakat minden nyomtatott könyvnél, hogy attól fogva örökre elégedetlen lett minden irodalommal.
És akkor, iskolás korában eljött egy oly álomkaland, melyet nem félt megismételni, kezdett, hogy úgy mondjam, folytatásokban álmodni, és így kettős életet élni – egy éjit és egy nappalit –, egyiket, amelyről minden oka megvolt azt feltételezni, hogy az a valódi, s egy másikat, melyet nem gondolt hamisnak. Mondanom kellett volna, hogy az Edinburgh College-ban tanult, (vélhetően) ott ismertem meg őt. Igen, álombeli életében hosszú napot töltött az anatómiai teátrumban, és szíve torkában dobogott, és a boncmesterek iszonyatos ügyessége és a rettentő torzalakok láttán összekoccantak fogai. Egy esős, ködös, nyomasztó esten a South Bridge felé irányította lépteit, a High Streetre fordult, s egy magas ház ajtajához érkezett, úgy vélte, ott lakik, a legfelső emeleten. Az egész éjen át a lépcsőket rótta nedves ruháiban, lépcsőfokok, s megint lépcsőfokok végtelen sora következett, s minden második pihenő fölött fényszórós lámpa ragyogott. Az egész éjen át lefelé tartó, magányos alakok súrlódtak hozzá – az utca koldusasszonyai, tagbaszakadt, fáradt munkások sarasan, szegény madárijesztő-emberek, torzrajz-asszonyok –, mind álmosan s fáradtan, mint ő maga, s mind magányosan, és mind hozzásúrolódott, amint elhaladtak mellette lefelé. Végül, mikor egy északra néző ablakon át megpillanthatta volna, mint kezdődik a nappal fehéren Firth fölött, feladta a kapaszkodást, egy lélegzettel megfordult, lefelé, vissza az utcákra megint, nyirkos ruháiban, nyirkos hajnalban, vánszorogva egy következő nap szörnyűségei és boncolásai felé. Álombeli életében gyorsabban múlt az idő, (úgy találgatott) hét óra futhatott el egy óra alatt, és intenzívebben is telt, így az ábránd-tapasztalatok bánata felhőt borított nappalára is, és képtelen volt elhessenteni az árnyakat mire a lefekvéssel eljött megújulásuk ideje. Hogy e gyötrelmet meddig kellett elviselnie, én meg nem mondhatom, de ahhoz elég hosszasan, hogy sötét foltot hagyjon emlékeiben, eléggé hosszasan, hogy elkergesse őt egy bizonyos doktor ajtaja elé, hogy aztán egy csapásra a sokaság átlagos tagjává változzon megint."
(R. L. Stevenson, Across the plains with other memoires and essays, London, Chatto & Windus, 1913, A chapter on dream.

  Be the first to like this post
Join the conversation
0
Be the first one to comment on this post!
Up
Copyright @Photoblog.com