Egy pár nappal ezelőtti (2008.10.24.-re datált) bejegyzés képei mellé odatettem egyik, számomra kedves, régebbi fordításomat, íme, egy részlete:
Leigh Hunt, Városi fák
„(…)Egy fa, vagy akár csak egy a nagyvárosi utcák ablakaiba tett virág (a londoni polgárok, dicséretükre legyen mondva, szeretik a virágot) olyan megindító látvány, amilyen elbűvölő hangzat a kis kéziorgona meglepetésszerű muzsikája. Felüdítik az élet közhelyeit, a zavaros nyüzsgésben harmóniát árasztanak, az érzelem ősforrásaihoz fellebbeznek, melyek mindannak emlékezetével kapcsolódnak össze, mi ártatlan és fiatal. Úgy tűnik, azt az adag nyugalmat is jelentik, melyért, úgy hisszük, megdolgoztunk, s melyre úgy vágyunk, mint az éhező: bárhol, de meg kell valósítanunk, akár e világon, akár a következőben. Mindenekfelett, sokkal vígabban bocsájtanak bennünket vissza jelen kötelességeinket teljesíteni, s az ember szívébe cseppentett legkisebb ilyen csíra is többet ér és jobb gyümölcsöket teremthet, mint azt egy igazán nagy költőn kívül bárki ember el tudná mondani."
(in: Madárfészekárus, 2002 Orpheusz kiadó)
Igyekszem a lehető legtöbbször meglátogatni ezt a helyet, pillanatok kérdése, és lebontják a házat fügefástól
egy széttört dolog maradványa, egy töredék is lehet a tisztaság és a színesség szigete
#15 annyira otthonos..
#4 pedig annyira fennséges, ahogy a természet már most legyőzi a civilizáció bilincseit és csak nő, nő, nem vesz tudomást rólunk.. de mi igen.. róla.. =)