Budapest, VI. Terézváros, Paulay Ede utca - 1987. X. 03./I.

by Lábass Endre February. 24, 2020 259 views

LÁBASS ENDRE
A vékonyabbik macska/II.

(...)

Kérdezősködöm a szomszéd lakásban, hová tűnt a hangszerjavító? – Már három hónapja kórházban van, nem tudom, hol – mondja a nő, akinek jobb arcféltekéjét, mely egyesek szerint a mások számára mutatott felünk, nagy vörös anyajegy, vagy forrázás borítja. Félig árnyékba is esik a nő, a földszinti nyomoréklakás barna, teaszín-foltos falain meztelen nők vastag combjaikat mutatják, a fekete penész foltjai puha szőnyegként terülnek el a sok-sok nőn, – nem tudni, melyik kórházba vitték, de már hónapok óta nincs itt.

A homályos lakás belső sarkában valakik valamit szerelnek, átmegyek az úton, átugrom a pocsolyák lakóházait, lenézek, gyűrűznek a körfolyosók, nevetve dölöngélnek a lakók, a vízgyűrűk elsimulnak utánam, mintha az aljukra kerültem volna, nézem a kisimult, megenyhült vonású körfolyosókat, mindenki bement, nem látszom a víz alatt.

A sírköves még működik, a földszintes sárga ház ablakai mögött a hodály-némaságban fekete kőépületkék sorakoznak a fal mellett, mint valami kiállítás, és még be is következhet ilyesmi, hiszen az etruszk szerelmespárok is így sorakoznak egy kiállítás alkalmával a fal mellett végig, kopott bordó bársonykötél mögött, érintésre szirénázva.

Benyitok az udvarra, az is olyan tág, de tele heverő, kihegyezett kövekkel. Tarka kiskutya siet a lábamhoz, kedvesen megáll mellettem, foxi-szerűség, pallókon járok-kelek a nagy kövek közti sár felett, az egyik fekete kő fényes, repkény futotta be, nyáron majd dzsungelhaja nő a lapos kőnek, most a kövön a száraz indák mögött megcsillan a nap, egyik felhő mögül átlép a másik mögé, ismét szürkeség lesz az udvaron, visszafordulok, a nagyteremben táncolhatnék a négy üvegnővel, csak vigyáznom kellene, ne fogjam túl erősen a derekukat és nem csúszhatok el, mert akkor meghalnak, letörik a fejük, gyomromba fúródik az üvegesernyő. Csilingelnének a nagyterem fekete kövein a táncosnőim, és én elfutnék, de ez egy furcsa kiskutya, beenged, csak ki nem. A gazdája simogatva fogja a szőrös nyakat, a kiskutya barátságosan szuszog, de az a szokása, hogy nem enged elmenni senkit.

Kijutok a delfinfejes kapun, a kilincsnek van erre a szelíd állatra mintázott fogója, jobbra a következő földszintes épületben, emlékszem, régen élt egy öregember, aki a kertrészének a kerítését, legalábbis a tartóoszlopokat piros-fehér-zöldre mázolta, nemzeti kert volt. Benyitok, a kert üres, havas, ember nem mozdul, a kerítés megvan, közte bódé, a bódéba lesek, rúdon szalámi, polcon asztali rádió, egy asztalon virágvázában virág, de a bódé falán festmények vannak. Úgy térdmagasságban a jajcei vízesés, a Csontváry kép másolata, egy méterszer két méteres naiv másolaton apró, vörös tetejű házak, és a vízesés. A házikó mellett elkanyarodom, fészer következik, annak a falára százas szöggel meredt tekintetű szürke kutyát ábrázoló festményt szögezett a festő, a kutya mögötti hegyek távoliak, kékek, és kicsik, a kutya a nagy, hiszen közel van.

Sok kép a teliépített udvaron, becsöngetek a közeli lakásba, a névtáblát párcentis, tenyérnyi, fehér rnárvány lapocska képezi, Bartucz úr nyilván jóban volt a szomszédokkal, nevét is belevésték a fehér kőbe, és egy kétcentis, arany nyíl jelöli az irányt, amerre néznem kell, miután megnyomtam a csengőt. Arra nézek, kinyílik egy benti ajtó, ez, a kinti nem, női hang kérdezi, mit akarok. – A festőt keresem. – Nincs itthon. – Beszélni szeretnék vele. – Azzal ugyan már nem tud.

Az esőcseppek rövid sorozatokat adnak le, a farostlemez festmények felülete megvetemedett, a képek kivetemedtek a tákolt fakeretekből, a vízesésen esővíz folyik, a szögek rozsdafoltjai elterjednek az olajjal festett felhőkön, kimegyek a háromszínű kerítés-oszlopos kertből, egy öregasszony sietve kapkodja egy drótról a fehérneműit, azt hiszi, zavarják a látványt. Miközben az ajtót kinyitja, hogy bevigye a holmit, két szürke macska fut ki a kertbe, az egyik, a lomposabbik tunyán elsétál egy kiürült rozsdás gyár felé, a kert hátuljába, de a vékonyabbik megáll és rám néz, szeméből hegyes kis lángok törnek felém, tűhegyes, kék lángocskák.

(...)

(Az írás eleje az előző képsorozat alatt!)

(Budapest, 1991, nyár)

Join the conversation
0
Be the first one to comment on this post!
Up
Copyright @Photoblog.com